"Aki globális dialógusra törekszik, annak elsősorban sziklaszilárd saját identitással kell rendelkeznie." Horst Harnischfeger
Körülbelül nyolc éve találhattam rá erre az idézetre, amit aztán egy közösségi oldalon gyorsan be is illesztettem a "magamról" részhez. Úgy gondoltam akkor, üzen nekem valamit, valamit, ami fontos és amit követnem kell.
Kilenc év telt el azóta, hogy hátamra vettem hátizsákom és felszálltam a vonatra a Keletiben három idegennel, hogy egy hetet eltöltsek távol hazámtól egy nagy maréknyi sosem látott emberrel. Idegenekkel, akik Európa legkülönbözőbb szegletéből érkeztek oda ugyan azzal a céllal, mint amivel én is útnak indultam. Tanulni, hogy jobban, hatékonyabban cselekedhessenek. Ugyan 2006 telén még nem tudtam, hogy mivel fogok foglalkozni és teljesen más jövőt képzeltem el magamnak, mint amit megéltem, ez a hét ébresztett rá arra, hogy milyen sokszínű kis bolygón futkározunk mindennapjainkban. Ráeszméltem, hogy mennyire eltörpül a tudásunk a nagy egészhez képest. Nehéz volt nem megroskadni a felismerés alatt, de szerencsémre olyan emberek vettek körül, akik személyiségükkel és az általuk hozott nézőpontokkal, szemlélettel és tudással az ellenkezőjét váltották ki belőlem. Az elmúlt két napban eltűntem a világháló szeme elől s újra felkerestem ezt a helyet, hogy letegyem a hátizsákom és elgondolkozzak azon, hogy tényleg cipelni kell-e mindazt, amit belepakoltam az évek során. Egyáltalán: mi van benne és miért került bele? Mikor került bele?
Jó kérdés, hogy mikor kezdtem el úgy érezni, hogy a hátamra kell venni olyan problémákat, amelyekre vajmi kevés ráhatásom van, de az biztos, hogy egy másik, az előbbinél még intenzívebb utazásom során erősödött meg bennem az érzés, hogy hátizsákomban igen is helye van globális problémáknak. Aztán - a magánéleti feloldatlan morzsák és kövek mellett - egyre több került be abba a bizonyos tarisznyába, ami batyuvá, majd egy hatalmas aluvázas világjáró zsákká változott. Eközben többször meghasonultam mind az ügyek mind személyek közelségében, és annyi energiát és figyelmet fordítottam feléjük, hogy csak magamra nem jutott semmi. Fejlődtem is, s ha szupererőm nem is lett, az eredetileg lehetetlen gondokat megoldható kihívásként élhettem meg. Tudom, mire vagyok képes, de arról, hogy miért teszem, amit teszek, megfeledkeztem.
Néhány nappal ezelőtt elővettem egy nyolc évvel ezelőtti bemutatkozásomat. Igen, magamra ismertem, és magamra ismerek itt is, ha visszalapozok blogom aktívabb hónapjaira. Az írás végülis erről szól: magával foglalkozik ilyenkor az ember, a saját gondolatainak ad teret, és ezt - tudatosan vagy tudattalanul - eszközként használja fel arra, hogy megismerje önmagát.
Yonderboi és a Splendid Isolation elkísért minden fontosabb utamon. Prága, Szarajevó, London, Koppenhága, Guiuan, hazafele úton mindig előkerült az MP3 lejátszómban, majd a telefonomban és a Spotifyon. Most már a fejemben zakatoltak a ritmusok és zengett Poniklo Imi és Szűcs Krisztián hangja. Hazatérés. Mindig furcsa érzés hazaérni, visszaesni a hétköznapok valóságába egy-egy kiküldetés vagy utazás után. Nem vagyok olyan, aki azt hirdeti magáról, hogy él-hal hazájáért. Mégis, hihetetlenül jól eső érzés, amikor egy idegen ország idegenajkú utastársa “viszlát”-tal köszön el, és bizony megdobban a szívem akkor, amikor átlépjük a határt és a sinek mentén az oszlopok egyszer csak zöld színűvé válnak, vagy akkor, amikor meglátom a Balaton összetéveszthetetlen alakját néhány ezer méter magasból. A legjobban talán a 70-es vasútvonalon szeretek megérkezni Budapestre - Vác irányából az első Pesti fények, amelyek fogadják az érkezőt, Káposztásmegyer fényei. Otthonom fényei. Pár másodperc, míg látszik az óratorony és a négy pirosas épület, de az a pár másodperc, különösen este mosolygásra késztet. Néha elfelejtem az érzést, hogy van otthonom.
Szóval hátizsák. Igen, rendet kell rakni benne, le kell zárni, fel kell oldani régmúlt dolgokat, a globális világból pedig csak azt kell bent hagyni, amit saját magam a legfontosabbnak érzek, és amellyel úgy érzem, van erőm és lehetőségem foglalkozni, máskülönben felörlöm magamat. Szelektálni kell és ki kell rakni egy-két dolgot a táskámból, hogy ne fájduljon meg a derekam, ne nyomjon össze, és ami a legfontosabb, legyen helye olyan dolgoknak is, amelyek tényleg én vagyok.
De rendet rakni nem elég. Tudni kell azt, mikor kell felvenni a hátamra, mikor kell kinyitni, beletúrni vagy éppen lerakni a sarokba. Néhány hónapja elindultam, hogy megértsem önmagamat és szépen lassan, de haladok. Lehet, hogy nem látod, lehet úgy érzed, néha menekülök, de mindenki másként éli meg a saját útját.
Bízz bennem, kérlek.
