Jót sétáltam, úgy egy órát az imént, miután levittem vagy négy kiló papírszemetet itthonról a szelektívbe. Egész meleg éjszaka a mai, elmúlt a fagyos szél és a felhőzet is egészen szakadozott.. Néhány Csillagot is látni.
Annyira hihetetlen ez a világ. Van bennem egy gondolat, az, hogy más már nem maradt nekem, csak ez. Csak a fények, a bordázatok, a sima felületek, a simítás és a hallgatás. Csak a Világ, ami körbevesz, a Világ, amit figyelnem, hallanom, látnom kell. Amire vigyáznom kell, amiért tennem kell. Ami az enyém és amié én magam is vagyok. Ami a miénk, mindannyiunké.
A könyvtár előtti téren ciripelt valaki vagy valami. Folyamatosan, nagyon magas hangon, kerestem, de mindenhol ugyan olyan erősen hallottam a hangját. Vajon ki lehetett? Mintha köszöntött volna engem... Persze lehet, hogy csak a kocsma wc-jének szellőztetője nyikorgott, de olyan természetesnek, élettelinek hangzott.
Nyáron valahogy nem tűnik fel, hogy mennyi fa öleli ezt a lakótelepet. Persze, az erdő látványos, de azok is sokan vannak, akik a házak között élnek. Egy játszótérnél, ahova régebben sokat jártam, anno még piciként is, aztán tizenévesként van egy szomorú fűzfa. Hatalmasra megnőtt, emlékeimben egy sudár, vékony kis fiatalként élt. Vele öregedtem volna meg én is? Öreg vagyok egyáltalán magam lassan 21 évével?
Az idő telik, én pedig csak létezem. Elmennek mellettem a percek a napok és én csak élem ezt a végtelen időt. Utazom minden nap, mégis úgy érzem, egy helyben állok. Látom a világot, látom, ahogy változik körülöttem az élet, simítanak a fák lehulló leveleikkel, koppannak a fejemen a bogyók, átfut rajtam a hideg szellő éjszaka a szántóföld közepén, eláztat a szitáló eső, hátam mögött, lábnyomomra hullanak Fák halott ágai, ezerszer próbál érinteni a világ én meg félelmemben csak figyelek. Nem cselekszem. Bár hosszú kilométereket gyaloglok, egy helyben állok. Talán, néha lépek egyet, ha úgy esik és valami megemeli a lábam. Ha meglendít a szél vagy hív valaki. Mint ma. Egy közeli óvodánál figyeltem fel egy kis mozgó fekete gombócra a kerítés tövében. Egy tenyérnyi méretű kis sünire. Mosolyogtunk kettőnkre, aztán eleresztettük egymást. Rég mosolyogtam már így, tiszta szívemből, szeretetből. Hiányzik. Nagyon sok minden.
Én nem birom a közönyt. Én nem birom a csendet, amikor hallgatnak a hangok, melyek hozzám szóltak. Félek, hogy nincs már mit hallanom. Hogy nem szól nekem semmi. Félek, hogy feledésbe merül minden, amit csodának éltem meg. Hogy értéktelenné válnak. Hogy jelentéktelenné válok, még rosszabb, nyűggé, gondá, és eltűnök valahol egy lakatlan szigeten a végtelen tengeren.
Óriási állóháború dúl bennem. Az arcvonalak, mint valami primitív történelmi égésben mozdulatlanul állnak hetek óta. Nem fogok szánalmassá válni. Nem fogok bántani senkit azzal, hogy olyan dolgokat írok le, melyek az engem égető önző haragtól valók s üvöltenek, hogy mondjam ki őket. Nem.. Nem vesztem el önmagam.
Megoldódik idővel, nem hiszem, hogy sajnálnám magam, vagy sajnálni kellene engem. Nem akarok nevetséges lenni. Mindenkinek vannak gondjai és tudom, korántsem az enyémek a legnagyobbak.
Vasárnap vándorlásom során írtam képeslapot, de nem adtam fel postára. Hogyha hallgatnom kell, hallgatok. Hogyha el kell tűnnöm, eltűnök, írtam. Tényleg szükség van erre?...
Nem, én nem tűnök el. Nem lehet elveszíteni. El lehet tűntetni, el lehet némítani, lehet hozzám nem beszélni, de én ott leszek mindenhol akkor, ha szólítanak. Én ott leszek, ha szólnak hozzám, ha szükség van rám. Én víz leszek, én köd leszek és eső, én levegő, fény, hangok. Én ott leszek az Erdő lelkével és falevelekkel, szellővel simítom a Gyöngyvirágokat.
"...kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, de jól gondold meg..."
