Éjjel indultam, hajnalban értem célba, reggel jöttem haza. Felejthetetlen hat órát töltöttem ma el magányomban: Békásmegyerről indulva nekivágtam, hogy megnézzem a Napkeltét a Kevélyről.
Igen ám, csak épp meleg nedves légtömegek vonulnak át fölöttünk, úgyhogy sűrű eső fogadott... Mindegy, fel voltam rá készülve. Aztán jött a következő próbatétel, hiszen hiába vannak már napok óta plusszok, a hegy ösvényei még bőven fagyottak. Volt már és lesz is még ilyen sokszor. Lentről, a hegy lábától jól látszott, belefogok menni a felhőbe, így miközben emelkedtem felfele, úgy nyelt el a ködnek látszó felhő...
Magábafogadott.
Olyan sűrű volt, hogy magam elé nézve csak 1-2 métert, a következő fákat láttam. Lámpám előrefele világítva hasztalan volt, de nélküle az utat sem láttam volna a lábam alatt. Sötétség volt. Fotósként voltam már teljes sötétségben a laborban, de természetben ilyet még nem tapasztaltam... Így haladtam fel az 500 méter magasan lévő mészkősziklához, vaksötétben, fagyos szitálásban, jégtől csúszó ösvényen és néma csendben. A fákra és az avarra hulló esőcseppek kopogása elnyomta még a közeli város zaját is. Azt hiszem, a legtöbb ember számára félelmetes lett volna a helyzet. Ismerek olyat, akinek legnagyobb rémálma, hogy ilyen körülményekben kóvályog... Én jól éreztem magam.
Két tréfás denevér ilyesztett meg egyedül, amikor tíz centire az orromtól repültek el, de ezen is csak jót nevettem. Ahogy haladtam fölfele, egyre tisztult a köd, a felhő teteje épp a hegycsúcs magasságában volt. Mikor felértem még sötét volt minden, no meg azért a köd sem tűnt el teljesen, alig láttam valamit. Leültem hát egy sziklára ami úgy kopott el mintha kis fotel lenne... Letettem ülőpárnám, magamfölé emeltem egy esővédő poncsót, elővettem főzőkészletem és teát főztem. Ekkor készítettem a felvételt is alább.
Sajnos se a Csillagokat, se a Napkeltét nem láthattam. Fejem felett a magasban még volt egy vastag felhőréteg, és az felbújó Nap látványát is gátolta egy másik. De amint kivilágosodott láthatóvá vált számomra az alattam elterülő, tejszínhab-szerű világ...
Hallottam, ahogy kakasok kukorékolnak, kutyák ugatnak a közeli faluban, Pilisborosjenőn, de lefele tekintve csak a puha felhőt láttam. Budapest felé nézve is ugyan ilyen látvány fogadott... Lefényképeztem volna, csak túlságosan esett az eső.
Lassan összepakoltam, már nagyon fáztam, hiába az esővédő, a rámhullott csapadék párolgása rendesen lehűtött. Lefele a világosban már sokkal biztosabb léptekkel tudtam haladni és az Erdő gyönyörűsége sem maradt rejtve előttem. Ugyan csak a mohák zöldellnek, de ők szemmel láthatóan örülnek a mostani nagy esőknek. Élénk, tarka zöld színekkel díszelegnek: hihetetlen hány féle moha él itt. A madarak is felébredtek, utam során énekükkel kívántak jó reggelt.
Lassan kiértem az Erdőből és haladtam Békásmegyer felé... Először szántóföld, majd falusi környezet, kertváros és panelházak. Mindig rácsodálkozok Békás fokozataira, változatosságára... Az egyik pillanatban kakasok kukorékolnak és kecskék legelnek melletted, a másikban pedig már tízemeletes panelek néznek le rád szigorúan. És a kettő között mindössze egy kilométer van! De még így is, ezzel a furcsasággal is rossz visszatérni a civilizációba.
"De fönn a hegyen ágyat bont a köd, mint egykor melléd: mellé leülök." József Attila
