Szeretnék leszögezni valamit. Nem végrendelkezés, mert az amúgyis van már, legalábbis az életbiztosításomnak-befektetésemnek van két kedvezményezettje. Nem is tudnak róla, jobb is, a végén még eltennének láb alól.
Szóval az elmúlt napokban egyik szerettem arra kért, hogy halála után gondoskodjak, gondoskodjunk elhamvasztásáról, és arról, hogy földi maradványait a Tiszába szórjuk. Életének nagy részét Magyarország földrajzának szentelte, a szőke folyó mellett nevelkedett és mindig is nagyon fontos volt neki a Jászság.
Még köztünk van, és azthiszem valamivel jobban, mint eddig, legalábbis a fájdalmai elmúltak már a morfium hatására.
Amióta erre kért, furcsa álmok kísértenek. Egyfelöl arról a napról, mikor valamelyik kacér, éles kanyarulatában a folyóparton állunk, másfelöl saját sorsomról, halálomról. Még nagyon távol van ez az időpont, tudom, de még nincsen feleségem és gyermekeim, akiknek mesélhetek erről, akiket megkérhetek erre. A családom mellett, olvasóim (legalábbis akiket ismerek a statisztikai számok közül, s tudom, minden nap erre jártok), Ti vagytok a szeretteim... Akár beszélünk egymással, akár nem, akár közel vagytok, pár száz méterre, akár vészes tíz-száz kilométerekre. Csak ezt az egy dolgot kérem Tőletek nagyon komolyan. Emberöltők múlva ha meghalok, szeretnék a Börzsöny bükkjei között nyugodni, koporsó nélkül, fedetlen testtel a földbe temetve, hogy testem épp úgy végleg az Erdő részévé váljon, mint lelkem...
Ne haragudjatok kérlek, hogy ilyen hangvételűek a bejegyzéseim mostanában. Utaznék, világot látnék, ha tehetném, beszámolnék ezernyi jóról és szépről, de annak nincs most itt az ideje. Majd... hamarosan.
