Álmaimban néha elfelejtem, hogy Nagymamám halott. Vele álmodok, a családdal, hogy valahova megyünk, valahol vagyunk, vagy csak összegyűlünk egy-egy családi ebédre. Ma éjszaka nagybátyámékhoz mentünk, ez rendszerint úgy nézett ki, hogy Nagyi néhány nappal korábban lement hozzájuk, s mi csak aznap délelőtt utaztunk le Martonvásárra. Nagyon szép kertesházuk van. Az Ő szobája a földszinten a bejárattal szemben volt, s mikor megérkeztünk mindig kibújt onnan és mosolyogva üdvözölt minket.
Mondhatni ugyanazt éltem most át, mint amikor legutóbb összegyűltünk nagybátyáméknál. Beléptem az ajtón, fogadott minket a család, üdvözöltek, levettem cipőm és álltam s vártam, hogy kibújjon a kis szobából a jellegzetes hegyesorrú, kékszemű Nagymamám. Nem tette, úgyhogy bekopogtam az ajtón, hallani véltem, azt mondja, menjek be, majd leültem mellé az ágyra, megsimogattam a kezét s megkérdezte, hogy vagyok. Ahogy szokta... Majd miközben válaszoltam neki körbenéztem a szobában és megláttam valamit, amiről ráeszméltem, nincs már közöttünk. Gyászjelentés, virág, urna, nem tudom már micsoda.
Álmaimban kegyetlenül zokogok. Sosem sírtam hevesen a valóságban miatta, sírtam persze, de nem úgy...
