Lágy gitárdallam szól fülembe, mikor átkelek a sineken. Egyik visszatérő álmomban is itt vagyok, most esik az eső, akkor köd van és halk hörgések hallatszanak a távolból. A sín túloldala más világ, és nekem be kell mennem oda - gondolom álmomban. Valóban más világ, amitől épp távolodom most. Hosszú, egyenes út, üresen forgó buszok, mindent átható kávészag és ütemes csörömpölés. A rákospalotai ipari övezetet csak egy parlagon hagyott terület, néhány fa és parlagfűmező, na meg a 70-es vasútvonal választja el lakóhelyemtől, Káposztásmegyertől.
Van racionális alapja, hogy miért jelenik meg félelmetesként álmomban ez a hely, ez a terület. Két világ, két városrész, ráadásul egy villamos- és egy vasúti pálya között, mint senki földje terül el. Amikor erre járok éjszaka, szinte sosem találkozom emberrel, társaságom ilyenkor legfeljebb néhány zsákmányra vágyó denevér. Ha köd van, a fák között sejtelmesen szűrődik át a közeli főút világításának fénye, a villamos kerekei sikoltanak, a vonat szikrázva morog, és a vasúti átkelő fénysorompója is némán, üresen pislog. Mintha kéjes örömöt élvezne az átkelő emberek félelmében. És ott van az a ház, a semmi közepén a sínek mellett, melyből fél tízkor a tv zaja mellett ördögi kacajok szűrődnek ki.
A dobok felerősödnek, az akkordok gyorsabbá vállnak és én kiérek a villamosmegállóhoz. Igazából... szeretem ezt a helyet.
