Fogadj be...
Ködként hasítom a felhőket a halott erdőben. Messze nincs senki, semmi, csak mi hárman: egy éhes ölyv kering felettem, és az Erdő felett. Gyengén, lassan haladok felfele a hegyoldalban – egyre csak feljebb, csak feljebb kerülök, közelebb a végtelen távolinak látszó csúcshoz.
Halotti csend van. Az erdő üres, csak a ruhám suhogása és a lélegzetvételem visszhangzik A fagyott talajon minden léptemmel kopogok egyet. „Befogadsz?” – hangzik a fel nem tett kérdésem, miközben a bükkök serege, mint ezernyi kopjafa vesz körül. Havatlan teleken sír ez a hely. Kies, szürke, olyan, ahol csak a magány lakik. Mert hiába élnek a fák, ha beszélek hozzájuk nem tudnak válaszolni… Télen nem…
Kopár hegycsúcsra érek; kopasz itt a hegy; a fagyott szél arcomba jégkristályokat csap. Gyors, majdnem elsodor, négykézláb kúszva érek csak el a sziklára kitűzött kereszthez. A katolikusok szemében pogány vagyok; semmit nem jelent nekem ez a rozsdás vasdarab. Csak az, hogy itt áll rendíthetetlenül bármilyen szélben, fagyban, forróságban. Erős, mert magát erősnek látja, erőt ad neki a hit, melyet belé vetnek… Csak ez tartja életben, gondolom, és rájövök, minden lelket ez tart az élők sorai között…
Van, aki hisz bennem, és másnak is szüksége lesz a hitemre. Tudom. Tovább megyek hát; négykézláb lekászálódom a hegycsúcsról, feltápászkodom és hazamegyek... Most már értem, még nincs itt az ideje, hogy befogadjon az Erdő…
2007. november 7.
