Ma élő egyenes adásban megkérdezték tőlem, hogy milyen egy természeti katasztrófa. Hogyan kell elképzelni? Elsőre a kérdést hallva szerettem volna képet festeni: elmondani, mit láthat, hallhat, érezhet ott az ember, milyenek a zajok, a szagok és hogyan csípi az ember szemét mindaz, ami a levegőben száll. Ehelyett a sajtóközlemény nyers számait elővéve zsebemből - mint egy panelt amit az ember a hétköznapi életben használ sablon szituációkban - tárgyilagosan, merev arccal válaszoltam: ennyi ház, annyi sérült, utcán, rögtönzött menedékek között élő emberek, hasmenés, kolera. Építőanyag, sátorponyva, pénz kell. Visszanézve az adást jobban látszik rajtam, hogy izgulok, mint gondoltam. Életem első stúdiószereplése.
Ülök a szobámban, a lámpa fénye dereng a háttérben. Hideg van, tizenpár fok, azthiszem a magány jege futkos a hátamon s próbálom felidézni a meleg ölelésed, amelyre reggel ébredtem. Meredten nézem ablakomból a távol derengő gyárkéményeket, azokat, amelyek mögött pár órája a Nap nyugodni tért. Az előtérben néha elcsurog egy-egy vonat, szemüvegben még az utasok kontúrját is látni. Visszhangzik bennem Anikó kérdése, és nem tudom elengedni. Nem tudom, mert úgy érzem, nem válaszoltam meg, és nem tudom, hogyha idő bőségében s őszintén beszélgetnék valakivel erről, mit válaszolnék. Nem tudom, Neked mit válaszolnék, ha feltennéd a kérdést, mert tudom, hogy nem arra lennél kiváncsi, hogy milyen fizikai, infrastrukturális vagy társadalmi károsodások alakulnak ki, vagy hogy a kolera megelőzése az egyik legfontosabb feladatunk most.
Nézem a távolban merengő gyárkéményeket és ráébredek, hogy ez a legfontosabb érzés most. Te rám lennél kiváncsi.
