Csend van, csak a természet zenél... Ahogy sétálok haza az éjszakai megállójából (bátyám tettem fel a buszra) valamiért mosolyra húzom a szám. Felugrom, forogni kezdek a sűrű havasesőben az utcán, ahol egyedül vagyok. Senki sehol, még egy autó sincs a nagy úton, a lakótelepen nem üvölteti senki a házimoziját vagy a rádióját, kiskutyák sem szaladgálnak, ahogy a konditeremből sem hallatszanak ki vicces nyögések. Gyönyörűen esik a havaseső, percről percre nagyobb hószemekkel, kabátom lassan fehérré változik. A hajam is talán. Mégsem fázom. Megállok, buksim hátra döntöm, nézem az Eget, a felhő mögül kibukkanó Csillagot és hallgatom a világot. A Csendet: azt, ahogy a hópelyhek szikrázó hanggal, zenélve hullanak a földre, fákra, bokrokra mellettem.
Nem szeretem, hogy ilyenkor karácsonykor kíván mindenki boldogságot a másiknak. Szerintem nincs olyan dolog, amit csak mára vagy a következő két napra kívánhatunk szeretteinknek, embertársainknak. Mégis most, ezalatt a pár perces séta alatt megtapasztaltam valamit, amit évről-évre csak szenteste érezhetek a városban. Igazi giccses közhely talán, mégis számomra valóság: a szeretet igazi hangja a csend, a természetes csend...
