Most találtam márciusból.
Néha olyan reménytelennek tűnnek azok a kihívások, amelyekkel szembeállítjuk magunkat, hogy úgy tűnik, nem is éri meg foglalkozni velük. Ilyenkor olyan érzése van az embernek, mintha értelmetlen lenne minden, amit csinál, amit tesz, mert hiábavaló minden erőfeszítés, hiába változtat egy-egy apróságon vagy egy-egy életen, a Világ ígyis úgyis olyan marad, amilyen volt.
Néha nehéz elhinnem azt, hogy fontos, hogy én legyek itt, és én csináljam azokat a dolgokat, amiket csinálok. Néha könnyebb arra gondolnom, hogy úgyis lenne másik balek. És ha nem is akadna, akkoris a világ ilyen, amilyen - nagy és tehetetlen, és mi nem tudjuk kimozdítani ebből. Ezek a csúnya, depresszív napok, gondolhatod most magadban, amelyek céltalanul telnek és nem vezetnek sehova. Ilyenkor néha eszembe jut, hogy ahelyett, hogy ilyesmikkel szenvedjek akár el is mehetnék valamilyen hivatalba papírttologatni, vagy termelő céghez dzsombolni a dzsidipit - hiszen ha elhiszem, hogy úgysem tudok változtatni a dolgok folyásán, akkor már nem mindegy? Inkább éljen meg rendesen az ember.
És akkor feljössz a metróból, tökéletesen időzítve és meglátod ezt a különös fényt, mintha polárszemüvegen keresztül néznéd a világot, az emberek sürögnek jobbra balra, senki meg nem nézi az óráját, pedig percek kérdése. Meglátod két barátod akik papírlapokat egymás elé tartva lelkesen figyelik a Jelenséget. Csatlakozol hozzájuk, és valahogy egészen picinek, törpének érzed magad.
