A katonák közül sokan fényképeket tartanak szeretteikről sisakjukban. A hosszú hetekig, hónapokig tartó kiképzések alatt mikor megpihennek s leveszik sisakjukat akarva-akaratlanul láthatják azokat, akiknek az éppségét vérükkel védenék. Ők adnak nekik erőt, célt ahhoz, hogy keresztülmenjenek a legizzasztóbb, legkeményebb feladatokon; sőt ahhoz, hogy ezalatt a lehető legtöbb tudást szívhassák magukba.
Feladatellátás közben, itthon vagy egy távoli országban ezek a fényképek vigyáznak a katonára. Furcsa ez, hiszen épp az ő védelmükben vette fel a szolgálatot, mégis a szerettekről készült fényképek hoznak neki szerencsét, vigyáznak kobakjára. Ezek azok a képek, amelyek erőt adnak a legkeményebb ütközetekben, ezek emlékeztetik, ki valójában.
Mert a lelket (nagy részben) az emlékek határozzák meg és a leginkább az, hova, kihez tartozik.
Nyugodt, otthoni időkben a katonák sisakja a szekrényben pihen. Van aki ágya vagy dolgozóasztala mellett tartja, hogy néha kezébevéve megfordíthassa és láthassa a képeket.
Akárhol is legyen, a képek mindig segítenek, hogy tudja kicsoda és érezze, nincs egyedül. Bárhol legyen az ember, a szerettei mindig hozzátartoznak, mindig vele vannak...
Nem vagyok katona, még tartalékos sem vagyok, de ezt megtanultam a honvédektől, akiket ismerek. Sisakomban ott vannak szeretteim képei, akik vigyáznak rám; s ha tehetem én is vigyázok rájuk. Bármi is történjen, bárhol legyek, gondolok rájuk...
