Kilátás a Verőce feletti erdei pihenőhelyről.
Egész nap ide vágyódom... Végignézni a napnyugtát, látni azt, ahogy a vöröses horizont elsötétül s az egyre feketülő égen előbújnak a Csillagok. Ülni a meleg tűz mellett, s nézni, hallgatni őket, beszélni hozzájuk. Hallgatni Őt, a Hegyek-erdők égboltjának Csillagát... Hiányzik, hiányzik az Erdő, a mező, a végtelen izgalmas vándorlás az éggel.
Teren és időn túl egyszer... De most itt kell lennem, talajremediálnom, vitrifikálnom és élnem az életem az álmaimmal abban a hitben, hogy én választottam ezt. Hogy így kell lennie. Ám legyen, túl leszek mindezen, s egyszer évek múltán ott fogok állni az Erdő ölelésében, és kijelenthetem: otthon vagyok. Akkor akármerre nézek, akárhova érek szeretetet érzek majd. Tudni fogom, igen, az Erdő aki rámbízta magát, Ő az én sorsom, miatta voltam itt a jelenben. Miatta mentem keresztül mindenen. Ő, az Erdő lesz az, akit testemmel és véremmel is védelmeznék, akit rendbentartanék, óvnék a neveletlen, természettel tiszteletlen nagyvárosiaktól, fatolvajoktól, orvvadászoktól... Benne élnék vidám kis házamban, de sokkal inkább vele. Minden alkalommal, mikor begyújtanám kájhám tisztelettel köszönném meg, hogy ilyen kegyes velem a természet. Hogy a több év napsütését magábazáró Fa értem élt, hogy melegétől én is élhessek társaiért...