Talán sosem lesznek pont ugyanilyenek a fények, a köd, az aszfalt, mint amikor hazafele sétáltam Megyerről éjszaka... Fejemben élnek csak ezek a fényképek: az, ahogy éles vonalakkal ragyog a Félhold a Megyeri temető kapui és borostyánnal befutott téglafala felett... Vagy a város szélén hirtelen megragadt sűrű ködöt, amit egy bácsika öreg dinamós biciklivel hasít át... De leginkább a végtelenbe tartó, fagytól csillogó utat, amely fölé két méterrel simult a vastag, sűrű ködréteg, mely elnyeli a lámpaoszlópokat, kiknek fejei odafent lebegve világító csodáknak tűnnek. És mint mondtam, a ködréteg csak két méternél kezdődik, alatta tökéletesen tisztán csillog minden...
Nem volt nálam se állvány, se fényképezőgép. De mint utazásaim során általában, igyekszem ezt sem elfelejteni sosem...
