Nem nevezném se napnyugtának, se semmi másnak. Szürkületnek. A távolban ködszerűen tünnek el a mezők és a Tolnai dombok, amott egy távoli felhő narancssárgálik a kékes-szürkés égen. Egy-két tehén mellett száguldunk el, szkifibe illő negyven kilométer per órával. PTE IC.
Hiányzott ez az utazás, az ezerszer látott dombok, mezők, Százhalombatta bűze, a lelakott faluk látványa, a szalmabogják és a mindenen háborgó öregúr-utastársak. Egyre sötétebb lesz, és úgy érzem, egyre mélyebbre hatolunk a sötétségbe. Nem a buta, féleélmetes, ijesztő sötétségbe: az izgalmas ismeretlenébe. Vöröslő nátronlámpa fényli be az állomást, amelyről tovább haladunk, jobbra a temető márványtáblái világítanak. A falu sötét, egy-két ablakból szűrődik ki csak az Éjjel-Nappal Budapest villogása, s mint egy szürreális álom neonfénnyel kirakott temploma, úgy ragyogja be a közeli MOL-kút zöld fénye a környéket.
Vastag erdősáv mellett haladunk el, szemem az Erdő fekete mélyébe látja az oda behúzódó lények világító szemét: várják, hogy leszálljon az éj, s bátran kicsalingázhassanak a mezőkre társasági életet élni...
Hol van a mező?
