Tudjátok miért szeretem a kémiát? Amikor megkérdezik tőlem, s válaszolok, sokan meglepődnek rajta. Mert egy olyan tudomány, ahol tudom használni a fantáziám és a képzelőerőm. Vagyis inkább egy olyan, ahol muszáj használni a képzelőerőt. Már ahhoz is fantázia kell, hogy elképzeljük az atommodelleket ("Az azonos y értékű helyeket képzeletben összekötve burkolófelületeket kapunk." Nagy József: Szerves kémia), de nagyobb szinteket tanulva az ember megszemélyesíti a funkciós csoportokat, molekulákat; játékokat talál ki nekik (igen, bizony, a hős-szerelmes nukleofilek, akik elektronpárokkal udvarolnak az elektrofileknek; vagy a bitorló, uralkodni vágyó kemény elektronfelhők és a vérfarkasokra hasonlító tautomerek akik csak néha-néha, teliholdas éjjeleken változnak át oxo alakból enol formába)... Egy idő után pedig azon kapja magát, hogy már becézgeti őket... Például a glikolízisben a glüki átalakul biszivé (glükóz -> glükóz-6-foszfát -> fruktóz-6-foszfát -> fruktóz-6-biszfoszfát, vagyis biszi).
A ß-oxidáció, no meg alapból a lebontó és felépítő folyamatok pedig olyanok, mintha legóznánk... :) Csoportokat (mint kis téglákat) pakolgatunk jobbra-balra, néha kiszedünk egyet-kettőt amire szükségünk van máshol, ott beépítjük őket... Így gondolva rá picit könnyebb tanulni.
.png)
(α-ketoglutarát szukcinil-CoA-vá alakulása szépen megszínezett Lego elemekkel)
Nem, nem vagyok beteg. Nem ártott meg a szerves és biokémia... Csak éhes vagyok.
