Vajon mi a története, ki hagy hátra egy kedves plüssmackót egy újpesti sétálóutca fájára akasztva? De jó magasan csomóval felkötve, hogy csak mászva lehessen szenvedve levágni. Ma mackót mentettem ugyanis...
Talán szerelmének hozta egy fiatalember, s a lány épp aznap közölte vele, nem kívánja többé látni? Vagy nem is jelent meg szerette, s bánatában tette meg ezt? Talán úgy gondolta, ha a magasban hagyja akkor biztosan olyan ember leli meg, s lesz gazdája, aki szeretni fogja? Hiszen ki mászna fára egy mackóért, csak olyan, aki szereti és vigyázna rá, nem? Persze lehetnek más megoldásai a rejtéjnek, talán majd elmeséli a mackó, de most még hallgat a sokktól. Csak tündérien néz rám kancsal szemeivel. Másra nem tudok gondolni...
Eszembe jut egy kis cserepes virág, akit még tavaly vittem volna Valakinek, de nem adhattam át. Közel két óra várakozás után az első szembejövő néni lett a gazdája, aki nyílván megdöbbenten fogadta a csöppnyi növényt egy síró fiatalembertől. Remélem szépen növekszik azóta.
Kényszert érzek arra, hogy elmondjam: a tegnapelőtt éjszaka készített fénykép 2007. novemberében alakult meg a fejemben. Kompozícióstúl címestül létezett már azóta, csak valahogy sosem jutottam el oda, hogy megalkossam. Akkor néhány idegösszeomlás után így, ilyen képek szálltak fejembe. Nem a jelent és a jelen érzéseit fedi... nem jelenti azt, hogy nincs mire vagy kire várnom.
Szívem szerint - ha lenne rá lehetőségem - Napkeltében fényképezném magam fent a hegyek között... De erre leghamarabb csütörtökön nyílik alkalmam. Nagyon várom azt a hajnali magányos vándorlást. Négyesben az Erdővel, a Csillagos éggel és a kelő Nappal...
