Krónikus belgyógyászat, "B" osztály. Ma reggel ide szállították át nagymamám a Károlyi Sándor Kórház Sebészeti osztályáról. Vidám dolog, hogy erről senkit nem értesítettek, se az ápoltat, se a hozzátartozóit. Minket. Anyu kora reggel fél nyolc körül ment be a Károlyiba, ahol bizony már nem találta nagymamám. Amikor pedig arról kérdezte az osztályon lévő nővérkéket-orvosokat, hogy mégis merre van, hova szállították édesanyját, szépen egymásra mutogattak, a választ pedig bizony egy betegtől, korábbi kórterem-társtól tudta meg.
Azt hiszem sosem fogom megérteni, hogyan működik az emberiség világa...
Minden esetre Városi Kórház, Baross utca Újpesten, romantikus környék, igazi időutazás. Legalább 100 éves épület, még akkortájt húzták fel, amikor izolált épületekbe helyezték a különböző osztályokat. Okos dolog volt ez az akkori tudomány szintjén, így védekeztek a járványok ellen. A B osztály az egyik ilyen kicsi épületben kapott helyet. Nem sok jót sejtető szűk, sárga pislogó neonnal bevilágított folyosók. A kórtermek kicsik, talán a szobámnál is kissebbek, mégis zsúfoltak, négy ágynak adnak helyet.
A földszinti szoba ajtajával szembeni ágyon egy hetven-nyolcvan-kilencven-kitudja hány éves nő fekszik. Mást nem is tud csinálni, csak tartja fejét ferdén, szája nyitva, nyelve kicsit kilóg. Szemeiben látszik csupán némi élet. Néha köhög... Köszönök (ebben a sokkolt állapotban) tőlem telhető legudvariasabb módon, majd belépek a terembe.
Rajta kívül még hárman fekszenek bent. Az egyik beteg kissé zavarodott, ő is valamilyen idegrendszeri gyengeség áldozata. Remeg, rosszul mozog és szinte sosem hallja, ha szólítják. Az ajtótól jobbra egy egész fit beteg kapott helyet: ült és beszélgetett látogatójával. Beljebb, az ablak alatt fekszik nagymamám. Az infúzióknak hála egész jó bőrben volt, az orrszondát is kivették már. (Orron-garaton-nyelőcsöven-gyomron keresztül vezettek le neki egy gumicsövet amivel a belső varrat-nedveket meg egyebeket távolították el egy zsákba). Beszélgetünk. Közben köhög az ajtóval szemben fekvő, kis túlzással vegetatív állapotban lévő asszony. Méghogy köhög! Hörög, fuldoklik, mint egy rossz metáldobos, de sokkal inkább mint egy zombi. "Igen... Meg kell szokni." Nagyi amilyen életvidám volt tegnapelőtt, annyira letört és rosszkedvű ma.Nyílván ő sem érti, mi történt, miért küldték át egy jólfelszerelt kórházból egy -elnézést, ha megbántok vele valakit- lepukkant intézménybe. Én sem értem. Miért kezdték el a rehabilitációját a sebészeten, miért küldtek hozzá szakembert, aki segített neki újra járni , járni tanulni (pár hét alatt nagyon lefogyott, izmai is leépültek, annyira gyenge, hogy egyedül még felülni sem tud), hogyha azután egy nappal átdobják egy... elfekvőbe? Aminek a folyosólyán végigmenve úgyérzi az ember, hogyha ide nem látogatóba jön valaki márcsak zsákban-fémdobozban jöhet ki?
Tudom jól, hogy mi itthon nem tudnánk ellátni őt. Mondjuk nem csak a szakképzettségünk és az eszközeink nincsenek meg egy bélkivezetett daganatos ápolásához, de talán a lelkierőnk sem. Mégis azt hiszem, sokkal jobban megvisel lelkileg, hogy fél(?)holt betegek közötti lyukban haldoklik nagymamám, egy olyan helyen ahol öt másodpercenként szembesül az emberi forma kegyetlenségével... és nem mondjuk saját ágyában. Vagy méginkább olyan helyen, ahol jól érezhetné magát.
De van ilyen hely?
Ahogy a Földet is túlhajtjuk, hogy minél több és több élelmiszert meg más javakat állítsunk elő, annyit, amennyi több százszor nagyobb, mint amit természetes úton, komoly természetellenes beavatkozás nélkül kaphatnánk, úgy az emberi élet, az egyed határait is a végsőkig toljuk ki. Miért?...
Az elmúlt hetekben látott haldokló (és halott) emberek képe van előttem nappal és néha éjszakánként is. Nem szabadulok a gondolattól, hogy vajon min gondolkodhattak, gondolkodhatnak ágyukon. Azon töröm a fejem, hogyha már most húsz évesen is annyi mindent elfelejtettem, annyi eseményt és talán embert, vajon mire fogok emlékezni életemből mikor eljutok valami hasonló helyre?
Naplót kéne írnom. Elkezdtem már párszor, de valahogy sosem lett folyamatos. Pedig olyan gyönyörű kötésű kis könyv!
Le kellene írnom a gondolataim. Az életem. Biztos érdekes könyv lenne... Jobb olvasmány, öregkorra, mint a Kiskegyed.
