Körbeforogni a felhős ég alatt napnyugta után: nyugatra a felhők között még világos van, keletre már sötétségbe burkolja magát az égbolt. A mély felhők közül csak egy-egy csillag bújik elő. Közel s távol nincs itt senki ember, csak száz méterre Dani barátom és kedvese, Zsuzsa. Fáznak, beültek a Skodába melegedni. Milliónyi növény és állat vesz körbe: az imént egy mezei nyulat zavartam meg véletlen. Nem tudtam, mi mozog a bokorban, odavilágítottam, füles barátom meg bambán rám nézett, s elszaladt. Vékonyan szitál az eső, fent az égen valamilyen madár repül. Sajnos nem látom, de hangját tisztán hallom... (Víjjog... majd ha találkozunk vele, elmondod ki ő, úgy-e? Parlagi sas, vagy Kerecsen, ők is élnek errefele)
A Bakony lábánál elterülő füves-gyepes területen gyönyörű csend van. Egy barátom nemrég azt mondta nekem, a katonai lőtereket kietlen pusztának képzeli el. Mégis most, mikor a Nullaponti gyakorlótéren állok, ezernyi természeti csodát élek át és érzek meg. Pedig itt évente több tucatszor tankok gázolnak s céltárgyak semmisülnek meg - Mária Terézia kora óta zúgnak itt a fegyverek. De ezen a helyen köt barátságot a honvéd és a természet is - mert bizony itt napokat el lehet tölteni autó és konzerv nélkül is.
Így sétálgatok a hat fokos nyári kánikulában, sötétben a pusztaságban, majd felnézek az égre és mosolyogva-nevetve körbeforgok... Megéhezem, leülök a pokrócra és megfőzöm finom rakottkáposztám (éljenek a konzervek), s néhány éjjeli lepke társaságában magamba kanalazom. Szép nagyokat török a pénteki parasztkenyérből - még mindig friss, ropogós a gúnyája, puha a belseje. Vörösbort kortyolgatok, majd hátrafeküdve arra a fél órás beszélgetésre gondolok. Boldog vagyok...
...a semmi közepén egy helyen, mely másnak lélektelen sívó.
A Nullaponti lőtér - szub-panon sztyeppés társulás - Fotó: Honvédelmi Minisztérium, archív
