Lassan száll le a köd a lakótelepre, a villamos grafit áramszedője, mint a csillagszóró, úgy húzza a szikrákat a párában. Lassan elnyeli a távolban a járművet a homályos éjszaka, a csendes éjjel. Csend van, vagyis lenne. Halk, folyamatos morajlás hallatszik csupán - hogy a panelházak szellemei duruzsolnak, vagy a leigázott természet morog, nem tudom, de bármi is legyen, nyugtalanító. Persze lehet, hogy csak a közeli főút, az autópálya és a gyárak, vagy a szupermárketek hűtőpultjai beszélgetnek egymással.

Valami nincs rendben itt, érzem ezt minden őszi-téli éjszaka, amióta eszemet tudom, amióta öntudatra ébredtem. Néhány évvel ezelőtt megnyugodott picit a környék: üzembe helyezték az új szűrőberendezést Palotán (aminek a szerkezetét később 3 tantárgyamban is tanulhattam), és a ködből mondhatni eltűntek a dioxinok és a nehézfém-gőzök. Mostanában azonban ismét felkavarta valami az ittenieket...

Arra gondolok, hogy vajon milyen adatokat mutathat a tértől egy sarokra lévő mérőállomás - aminek az eredményeit hiába keresné bárki is, nem találja az interneten, pedig felépítése azonos a minisztériumiakkal. Arra gondolok vajon annak, amit érzek, annak milyen valódi, mérőszámokkal is kifejezhető okai van. A felkavaró zajnak, amit a bőrömön érzek mindig, mikor egy-egy ilyen ködös, téli este leszállok a villamosról... mi lehet a forrása? És ez nem decibellel mérhető, közegben tovaterjedő hullámmozgás, ez teljesen más, ezt nem lehet hallani füllel, ezt érezni lehet. Arra gondolok, vajon mit tehetek azokért, akiknek a fájdalma sugárzik ki a Földből épp úgy, mint a köd.

Furcsa. A meteorológia a kisugárzási ködöt nyugvó ködnek is nevezi, itt mégsem nyugalmat áraszt magából, hanem zavartságot, félelmet... Tenni kéne valamit, vagy elmenni innen. Elköltözni valahova, ahol a természet nem reménytelen küzdelmet folytat a fennmaradásért, hanem búrjánzik...