Réges régen volt egy film, amit nagyon szerettem. Igaz, "remake" volt, ráadásul "romantikus drámának" címkézte meg anno a filmesszakma, mégis valamiért nagyon megkedveltem. Minden esettre ma kezembe akadt a zenéje (ami önmagában is egy baromi jó válogatás a '90-es évek végi angol-amerikai rock-popból), és eszembe juttatott néhány soha el nem készített fényképet.
Heves rajzolgatásba kezdtem -ha ismertek, tudjátok, hogy ilyesmit én nem igazán tudok -, nem részletesbe, csak amolyan kompozíciókat próbálok papírra vetni... Hat éve kezdett el foglalkoztatni a Nyugati pályaudvar a maga minden szépségével és mocskával együtt, minden dolgozójával, utasával, hajléktalanjával tartom egésznek. Akkor, 2004 áprilisában csináltam néhány képet filmmel, köztük egy-két portréval, amelyek nagyon fontossá váltak nekem. Aztán valahogy a pályaudvar eltűnt a fotótémáim közül, legközelebb 2007 márciusában, egy rendkívüli forgalmi helyzet során vettem elő fényképezőgépemet. A délutáni csúcs közepén kimaradt egy Vác felé tartó személyvonat, a tehetetlen tömeg pedig össze-vissza szaladgált, hisztizett, tette amit ilyenkor szokott. Csak egyetlen ember várt nyugalomban, egy lány, aki az egyik oszlopnak támaszkodva könyvet olvasott. Akkor jutottak eszembe másodszor ezek a fel nem vett felvételek.
Molnár András: Vonatra várva, 2007
Írtam hát a MÁV ZRt. kommunikációs osztályának a tanév végén és fotózási engedélyt kértem a pályaudvar területére, amit meg is kaptam folyó év december 31-ig. Akkoriban az életem nem intéztem túl ügyesen, azóta bánom, hogy nem használtam ki rendesen a rendelkezésemre álló lehetőséget. Csak párszor mentem el fényképezni a pályaudvara. December 31-én eszméltem rá, mit hagytam ki, az akkori szilveszterem a pályaudvaron töltöttem, és fényképeztem egyik gimis barátommal. Az eddigi nyugatis képeim közül több is szerepelt már itt a blogon (kettő fent a fejlécben mindig látható).
Szóval csak azt akartam elmesélni, hogy a Nyugati pályaudvar életem egyik legfontosabb helyszíne. Régebben sokszor kiültem és néztem a vonatokat, az embereket, akik érkeznek és indulnak, a várakozókat, azokat, akik hiába várnak valakire, vagy éppen azokat, akik boldog pillanataikat élik. Azt hiszem ez az én Nyugati pályaudvarom, s most, hogy meghallgattam a Counting Crows Colourblind című számát, ismét vissza fogok térni oda, hogy mindezt a valóságban is megmutathassam...
