Az éjjeli vonaton hazafele utazva a meglepő dolgok sorát a tömegközlekedéssel folytatom. Berlin híres extenzív, gyors és kiterjedt közösségi közlekedési hálózatáról, átláthatatlan metró, városi- és regionális vasút, busz és villamos rendszeréről. A német főváros több mint hétezer megállóval rendelkezik, kevés olyan pontja van a városnak, melyet ne érhetnénk el száz méter gyaloglással valamely járművet használva. (Szolgálati közlemény, most hagyjuk el Ústi nad Lábem-et.) 2005-ös Müncheni látogatásom után azonban kicsit meglepődtem a közösségi megállók állapotán.
Egy-két igazán fontos helyen lévő megállót leszámítva könnyen előfordulhat, hogy az U-bahn megállókat piszkosan, mondhatni mocskosan találjuk. Graffiti szinte mindenhol van (persze az amúgy építés alatt álló és egy vágányon három megállót közlekedő U55-ös Reichstag megállóhelyénél nem. Megj.: tök jó, hogy ettől még lehet rajta utazni!) Tegnap egyik utitársam kutyagumiba lépett a metróban, találkoztunk napos hányással is, s az egyik S-bahn megállóban fényes nappal lépcsőn herkázó arc is előfordult már.
Külön érdekesség számomra, hogy a metrómegállók peronjai nem azonos magasságúak – így az egyik megállóban a metró küszöbmagassága alacsonyabban, a másiknál magasabban van mint a peron, ezzel megkönnyítve a tolószékesek életét. Német precizitás – persze ennek történelmi okai is lehetnek, na de lényeg a lényeg, ne sírjunk a budapesti metrómegállók állapota miatt. Sokat metrózom, de még soha nem léptem kutyaürülékbe, és nem érzem magam egy rossz horrorfilmben amikor lemegyek a lépcsőn.
Tegnap nyílt napon voltunk Rolanddal, a magyar csapat egyik tagjával Grünau S-bahn kocsiszínjében. Profin ki volt találva az egész program, az S8-as viszonylat vonatai aznap a végállomás után visszafogni („fordulni”) bementek a kocsiszínbe, és aki akart, mehetett velük. Az eseményt rendesen meghirdették (nem úgy, ahogy a magyar nyílt napokat szokás, lásd bkv, máv, vagy főleg a honvédség), a nyári menetrendi változásokat ismertető füzet hátoldalán reklámozták és az S8-as minden megállójánál az utastájékoztatón folyamatosan futott az invitálás.
Voltak is rendesen a népek. Nem volt tömegnyomor, épp egészséges volt az érdeklődés. Az ilyesmi magyar eseményekhez hasonlóan háromféle csoportot lehetett jól láthatóan elkülöníteni: a vasútbarát félőrülteket, a kíváncsi kisgyerekeket, és a gyerkőcöket kísérő szülőket. Külföldi kevés volt, elvétve lehetett hallani csak idegen nyelvű beszédet, így mi nagy örömet keltettünk egy-két szervező számára.
A program a kocsiszíni csarnokban és annak külterületén zajlott. A csarnokba beállították a forgalomban lévő S-bahn típusokat, egy szervízkocsit, egy kivont, ám szétverten-szétfirkáltan meghagyott szerelvényt. Az alkatrészeket (motor, fék, tudjaatyaégmicsodákat) beállított nagyvasúti vagonokon lehetett megszemlélni. A szokásos vezérlőfülkébe beülős mókákon kívül laminált papírokkal érdekes tablókból álló kiállítások köthették le az érdeklődőt a vonatokban, míg odakint a hajtányozás után megérdemelt frissen csapolt sör várta némi Curry Wursttal. Volt még bicikli-szimulátor (biz’ egy vonat mókásabb lett volna, de a német vasút bérbringa rendszert üzemeltet a városban), nagy mászós Berlin terepasztal kisgyerekeknek. Kint voltak a berlini vasútbarátok (négyen! Négy különböző szervezettől!), lehetett tőlük venni mindenféle vasúti emléket, az alap képeslaptól kezdve az ’50-es évekből származó utasítás könyveken át a táblákig mindenük volt. Még síndarabot is lehetett venni, a gőzmozdonykazánban desztillált gyomorkeserű pedig alap termék volt. Ottjártunkkor a kölyköket épp egy gyerekműsor bilincselte le, két fizikus-bohóc tanította őket játékosan a fizika, de főleg az elektromosság csodáira. Nagyon profin rendezték meg az eseményt, kiváló családi program lett a helybélieknek, csemege a német vasútbarátoknak és érdekesség a külföldi utazóknak. Személyes kedvencem a járműemelő volt, amely a látogatók kedvéért egész nap tartott egy kocsit, ami alá bemászhattunk és megnézhettük a járművet alulról. Izgalmas volt. Volt kvíz és kérdőív is, lehetett értékes és kevésbé értékes ajándékokat nyerni (nekünk egy DB-s jojót, mentacukorkát, nyalókát és radírt sikerült zsákmányolni), sőt még véleményt is lehetett nyilvánítani. A csarnok egyik szegletében elhelyezett nagy fehér doboz oldalain bárki megoszthatta az S-bahnnal kapcsolatos gondolatait a nagyvilággal és a vállalattal. Születtek is cifra bejegyzések, amelyek a szolgáltatás hiányosságait fejtegették.
Apropó, Deutsche Bahn hiányosságai. A Metropol EuroNight vonattal indultunk volna menetrend szerint 19:25kor Berlin Hauptbahnhofról. Az utastájékoztató táblákon az első vágányra irányítottak minket. Úgy tűnt, minden rendben, egészen addig amíg Roland meg nem jegyezte, hogy már negyedszer kartyognak valamit érthetetlen artikulációval németül, amiben elhangzik a Budapest és a Technisches Störung kifejezés. Pár perccel később, 19:15 körül egy piros mellényes „Service” feliratú mellényt viselő, idegen nyelvet nem beszélő vasutas kolléga érkezett, aki a nyelvi problémákat egy helybéli segítségével leküzdve tudtunkra adta, hogy egy másik állomásról indul a vonatunk. A csillogó-villogó űberhitech berlini főpályaudvaron a vasutasok nem tudnak angolul. Se az, aki a hangosbemondót kezeli, se az, aki kiírja az utastájékoztató táblákra a szöveget, sőt még az sem, akit egy nemzetközi vonat utasaihoz küldenek le közölni a jó hírt. Üröm az örömben, a vasutasok nem csak Magyarországon nem beszélnek englis…
…de a mozdonyvezetők legalább használják a hangosbemondót. Berlin HBfről egy emeletes (egyébként Magyarországon is próbáztatott Bombardier Regio) vonattal mentünk át a külvárosban található állomásra. Ahol mi leszálltunk, ott a mozdonyvezető is befejezte műszakját, és nem elég, hogy addig szorgosan mondta a megállókat és az átszállási lehetőségeket, de az állomásra beérve el is búcsúzott kedves utasaitól, jó utat kívánva nekik…
…Nekünk és kb. hatvan Szigetre tartó fiatalnak. Mikor felszálltunk a hálókocsis vonatra, érkezett a hír telefonjainkra, Drezda és Budapest között az áradás miatt szünetel a vasúti közlekedés. A vasutasok erről nem hallottak semmit. Azóta már elhagytuk Drezdát, a német fiatalok útja hallhatóan jól sikerül, a miénk kevésbé, bár ismét lenyűgöz az éjszakai utazás, aludni szeretnék valamennyit. De ezek üvöltenek, dobálnak bent valamit, egyszóval zajonganak… Meglátjuk sikerül-e. Rostoky, Rosztok. Majd hat után felkelek, akkor újra írok valami izgalmasat. Szerencsés utat!
