Nem véletlen nem írtam semmit a képekhez odalent, de azóta eltelt másfél nap, és azt hiszem, már tudok írni vagy beszélni a dologról higgadtan. Mindenesetre mikor szerdán éjfél körül hazaértem, megálltam az ajtóban, kihozattam apuval a lavort a ruháimnak és ott az ajtóban levetkőztem alsógatyára. "Én ezzel a be nem megyek a lakásba.", mondtam, majd leengedtem egy kád vizet, beleöntöttem fél üveg citromlevet és fél órán át csak az orrom dugtam ki a vízből.
Hiába tudtam, hogy nem kerültem különösebben közelebbi kapcsolatba az iszappal, mégis kellett ez a fürdő. Próbálom nem elképzelni az eseményeket, próbálom kívülről figyelni a dolgokat - elvégre újságíróként voltam lent, objektívnek, kívülállónak kellene lennem -, de nem lehet kizárni a félelmeket, az érzéseket. Sem akkor, amikor fényképez, kérdez vagy épp tolmácsol az ember. A személyes tragédiákat közvetlen közelről látva nem lehet egyszerűen csak tollat ragadni és tényszerűen, tárgyilagosan tudósítani.
Még szerencse, hogy nem is ezért mentünk le. Amanda, a BBC tudósítója, akinek honi kalauzai voltunk a területen egyébként középiskolai tanár. Matematikát oktat egy angol iskolában, és őszi szünetében Magyarországra látogatott. Szakmai kíváncsisága vezette, érdekelte, hogyan zajlik az oktatás egy ilyen katasztrófa idején az iskolákban. A nap felét ennek megfelelően a devecseri általános iskola igazgatónőjével töltöttük. Vele, a tanárokkal és a gyerekekkel beszélgettünk. Hihetetlen elhivatottság és emberség van az iskola dolgozóiban: a katasztrófa első percétől fogva nem csak saját gondjukkal törődnek, de részt vesznek az adományok raktározásában, az osztások szervezésében, a kármentesítésben - mindezt persze úgy, hogy napközben tanítanak. Három hete napi 12-16 órában talpon vannak és dolgoznak, gyakorlatilag pihenés nélkül. Épp ezért féltem őket: most még egy-két hétig folytatódik ez az adakozási láz, és lekötik a gyerekeket az újdonságok (bár a devecseri épület nem sérült, érthető okokból Somlószőlősre költözött az oktatás), de ez nem tart örökké, és attól tartok, akkor következik be mindez, amikor a tanárok már teljesen kimerültekké válnak.
A devecseri Gárdonyi Géza Általános Iskola egyik tanulójának félkész rajza. A történtek feldolgozásában sokat segít a gyerekeknek, hogy rajzolhatnak - [BBC, András Molnár (C)]
Az iskolai látogatás után körbejártuk az érintett településeket. Vágóképeket vettünk fel a riporthoz és fényképeket készítettem a cikkekhez. Engedélyünk birtokában elmentünk Kolontárra is, ahol annyira sokkolt minket az, ami fogadott, hogy az autóból sem akartunk kiszállni. Bementünk, elgurultunk a gát közelébe és megállás nélkül fordultunk is vissza. Érezni lehetett a levegőben, csípte a szemem az anyag, mindenhol ott volt, a vörös mezők közepén pedig még mindig láthatóak roncsok, törmelékek, amit az iszap a faluból sodort magával. Szó szerint mindent vitt, ami az útjába került: kerítéseket, járműveket, hidat, sufnit. Esti interjúalanyunk autóját két kilométerre (2000 méter!) sodorta az iszap, és úgy összeroncsolta, mintha egy vonattal találkozott volna.
Törmelékek a Kolontár és Devecser közötti földeken. A vörös ár mindent vitt: autókat, hordókat, kerítéseket sodort el a faluból akár kilométerekre is. - [BBC, András Molnár (C)]
Este Ajkára látogattunk egy érintett családhoz, akik gyakorlatilag mindenüket elvesztették október negyedikén. Igazából még nem tudom, hogyan meséljem el a történetüket és jelenlegi helyzetüket, de az biztos, hogy nem csak az Egyesült Királyságból érkezett Amanda akadt ki teljesen attól, ahogy velük bántak, hanem még mi, magyar viszonyokhoz szokott kísérői is. Egy biztos, ha hazamegy mindent meg fog tenni, hogy diplomáciai nyomás nehezedjen a magyar kormányra, hogy emberként bánjanak ezekkel az emberekkel. Mert alkotmányos, állampolgári és Európai Uniós alapjogokat sért, ami most zajlik...
...de erről majd később, egy rendes cikkben.
