Fűszál a betonban...

Hideg van. Sör. Sorozatok. Kukoricacsipsz szalszával. De nem tánccal. Remegés a gyomromban. Rossz-rossz előérzet. Majd dörömbölés az ajtón. Kisablakon kinézés. Két díszcigány. (Ez nem rasszizmus.) Csütörtök este tizenegy. A szomszéd nyelviskolát keresik. Közöltem, hogy ott a nyitvatartás az ajtón. Mondták, látják. Közöltem, tizenegy van. Jó, köszi, szia.

Hideg van. Sör. Sorozatok. Kukoricacsipsz szalszával elfogyott. Remegés a gyomorban. Rossz-rossz előérzet. Féltizenkettő. Kettő és háromnegyed óra.

Egyébként: http://www.rainymood.com/

https://www.youtube.com/watch?v=WgyM2QbvRrk

Együtt.

"(...)Aztán 
valami mégis megborzongatott, 
kétezer évig töprengtem azóta, 
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, 
már azt, hogy minden kép és költemény, 
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét, 
a lepke őt és mindhármunkat én."

Szabó Lőrinc

Semmi aktualitása nincs, csak a kezembe került egy írás, és gondoltam, idevetek egy idézetet, mert segít érteni.

"Mint amikor egy viharos éjjel után kisüt a reggeli Nap, és nyomtalanul eltűnnek a szörnyek. Csak bámul az ember, hogy mitől ijedt meg."

A város fényei az ablakomban. Egy mentő száguld el az erkély alatt, a Bazilikán madarak pihennek meg. Az első éjszakai busz suhan üresen, csak a biztonsági őr-ellenőrök nyomják padlózatát.

Magány. Itthon vagyok, a szobámban, állok a spalettának támaszkodva és szemlélem a Világot körív alakú ablakomból. Sablonos gondolatok jönnek eszembe: arról, hogy mennyi ember van odalent, hogy a srác, aki a vékony lánnyal veszekszik épp vajon józan-e, és szemközt a koreai turisták azokkal a nagy bőröndökkel megtalálják-e szállásukat, amit biztosan keresnek. Sablonos gondolatok arról, mennyire kiszámíthatatlan volt korábban a most, és mennyire az most a holnap.

Magány. Itthon vagyok, a szobámban, egyedül a gondolataimmal, amire mióta vágytam. Tudom, hogy ettől nem leszek okosabb. Nem fogom tudni feltenni magamnak azt a kérdést magamról, amire tudom a választ.