A város fényei az ablakomban. Egy mentő száguld el az erkély alatt, a Bazilikán madarak pihennek meg. Az első éjszakai busz suhan üresen, csak a biztonsági őr-ellenőrök nyomják padlózatát.

Magány. Itthon vagyok, a szobámban, állok a spalettának támaszkodva és szemlélem a Világot körív alakú ablakomból. Sablonos gondolatok jönnek eszembe: arról, hogy mennyi ember van odalent, hogy a srác, aki a vékony lánnyal veszekszik épp vajon józan-e, és szemközt a koreai turisták azokkal a nagy bőröndökkel megtalálják-e szállásukat, amit biztosan keresnek. Sablonos gondolatok arról, mennyire kiszámíthatatlan volt korábban a most, és mennyire az most a holnap.

Magány. Itthon vagyok, a szobámban, egyedül a gondolataimmal, amire mióta vágytam. Tudom, hogy ettől nem leszek okosabb. Nem fogom tudni feltenni magamnak azt a kérdést magamról, amire tudom a választ.