Fűszál a betonban...

Meglepő megállapításra kell jutnom a céklalé kóstolása után. Cékla íze van.

Made in Pécs. Fiatalos, laza, stílusos magazin jellegű újság, ami úgy mutat fricskát napjaink társadalmi változásainak, hogy nem arról ír, milyen marhaságokat műveltek megint döntéshozóink. Az A/5 méretű magazin februári számában fánk recepteket olvashatunk, de bemutatásra kerülnek Pécs "hősei" is. Zenei élet, filmek, kulturális finomságok mellett egy utcai szociális munkással készült interjút közölnek, amely akár a Fővárosban is készülhetett volna. "Ez nem egy kifejezett sikerszakma" - mondja Gábor, az utcás, én szürcsölök egyet a Fröccsömből és tovább olvasom a kiadványt. Közben megérkezik egy szemüveges férfi, rövid nadrág, kötött pulcsi, hosszú zöld zokni és félcipő. Odakint minusz kettő, de a hosszú szőrű golden retrieverrel együtt hihetetlen bűbájosan mutatnak. A kutya nagyon engedelmes, úgy tűnik gazdájával együtt törzsvendégek a Nappaliban, amint bejönnek megtalálja helyét és lefekszik. Illedelmesen vár, s farkát csóválja míg gazdája a pultosokkal cseverészik.

A bútorok régiek, de jó állapotban vannak, a fal meggybordó színű, akár csak káposztásmegyeri panelszobám. Hosszúlépésem bio-olaszrizlingből van, pedig ehhez képest ugyanannyiba került, mint egy lepukkant egyetemi kocsmában Budapesten. A hely, ahogy múlik az idő, egyre pezsgőbbé válik: párocskák, baráti társaságok térnek be, csevegnek érettségiről és munkahelyi gondokról. A bicajos futár csak egy gyümölcslevet dob be, merthogy az is van, bag in boxszos termelői, körte, őszi, homoktövis (!), feketeribizli, sütőtök, és a legbrutálabb cékla. Gondolkodom rajta, hogy kipróbáljam.

Ismét egyedül utazom, bár ez most nem is utazás, inkább csak első érintkezés új egyetemi városommal. Gyakorlatilag senkit nem ismerek itt, és ezért bár a nyelvet értem, mégis úgy érzem magam, mint mikor egy külföldi városban mászkálok egyedül. Egy dologban biztos vagyok: felüdülés Pécsett lenni a szürke budapesti napok után. Bár néhányan azt mondják róla, "alvó város", amit eddig láttam, rácáfol erre. Arányaiban sokkal több ember próbál egyedi, vagy legalábbis a megszokottól eltérő stílust kialakítani, s itt nem a pesti divattiszacipő-lemeztáska próbálkozásokról van szó: lásd például a fenti, goldenes férfit. Nem véletlen talán (vagy pont nekik köszönhető?), hogy a Kispál és a Borz, vagy a 30Y is innen indult. Több fiatalos kocsma, mint például a hosztelem aljában lévő Nappali minden nap hajnali kettőig tart nyitva, falaikat minőségi fényképek, festmények díszítik, és a téli hidegben is melegen fogadják a betérő idegent.

Betérő idegen. Kicsit úgy érzem magam, mint egy Tavernában megszálló utazó, aki csak egy kis időre pillant be a helyi közösség életébe. Valaki, aki belekóstol a hétköznapokba, aki a friss, ropogós húsos bureket a téren egy padon ülve majszolja és azon gondolkozik, hány embert büntethetnek meg az éppen kirajzó parkolási ellenőrök. Valaki, aki egy református templom mellett elsétálva belefülel a helyi kántor gyakorlásába, és mosolyogva gondol arra, éles "fellépésén" már biztosan nem fog félreütni. Valaki, aki háta mögött hagyta hétköznapjait, munkáját, életét, de mégsem, mert édeskés izgalommal gondol arra, miként alakulnak a dolgok odahaza.

Lassan megtelik a hely, én pedig már a Hárs pincészet olaszrizlingjéből, és apró buborékokból álló szódából készült "sportfröccsöm" iszom, amely a szájki szőlőhegyen beért szőlőszemek minden zamatát tükrözi. Újságírói és marketing közhely, de igaz, tényleg érezni a napfény érlelte telt szőlőszemek finom ízét.

A 100%-os céklalevet pedig lehet, hogy még kipróbálom. Fene se tudja.

Ma este nyolc óra környékén Baranya-megyében valahol Mecseknádasd és Zengővárkony között a hatos egyik kanyarjában árokba borult egy fehér háromajtós kisautó. A csúszós úton megcsúszott, és hupp, máris az út szélén találta magát derékszöget bezárva a felszínnel. A sofőrnek nem lett baja, de amikor a helyszín közelébe érve félreálltunk picit meglepődtem.

Érkezésünkkor már két autó is félreállt segítséget nyújtani, a buszvezetővel és egy másik utassal hárman szálltunk ki segíteni - jól láthatóan szükség volt rá. Ugyan egy veszélyes kanyarban történt a baleset, senkinek nem jutott eszébe kirakni a háromszöget, villogni az érkezőknek és láthatósági is egyedül rajtam volt. Bár a kanyar közepén történt baleset mindkét irányból beláthatatlan volt, főleg miután a lentről jövő busz félreállt, a feltorlódó forgalmat a már ott lévőek közül senkinek nem jutott eszébe továbbirányítani. A balesetveszélyt pedig csak fokozta, hogy a fentről érkező autók gyakran nagy sebességgel érkeztek a helyszín előtti kanyarba, és a hirtelen fékezés miatt ők is majdnem kisodródtak, vagy kis híján az összetört autóba rohantak.

Az eset iskolapéldája annak, hogy a segítségnyújtásra megálló autósok mennyire nem alkalmazzák az elsősegélynyújtás legfontosabb cselekedetét - a veszély felismerését és a baleseti helyszín biztosítását. Ilyenkor nem azzal kell kezdeni, hogy keresztül rohanunk a forgalmas, jeges úton és félig bemászunk a kocsiba, aminek nem robbant be a légzsákja (számoljuk a veszélyforrásokat, ugye?), hanem félreállunk, kirakjuk az elakadást, felvesszük a mellényt, előkapjuk a zseblámpát, utastársunk megkérjük hogy rakja ki a háromszöget, ésatöbbi. És amint van rá kapacitásunk, irányítjuk a forgalmat, amíg nem érkeznek meg az egyenruhások.

Minden esetre... tanulságos volt szembesülni ezzel.