Sikító fékekkel érkezik a szerelvény, mikor a buszmegállóba érek. A teret légkalapács ütemes zakatolása járja be – a dzsakkoló hang durván visszhangzik a pályaudvar százhuszonnégy éves faláról. A tér üres: csak néhány jármű pihen rendre sorban, míg gazdáik, legalábbis vezetőik fordulóidőjüket töltik a konténerekből felállított végállomásban. A Nap nemrég nyugodott le, a felhőkön játszva tűnik át a narancs az éjszaka mélyült kékébe.
A feltúrt tér centruma a buszvégállomás. Épül a metró, vagyis a fordítómű, de oly mindegy: a megbolygatott Baross téren még mindig a szoboregyüttes uralkodik. Hiába a kosz, a por, a sötétség. Még az arab maffiózók sem tudták elvenni a monumentális alkotás emelkedettségét.
Miközben várok a buszomra, figyelek négy fiatalt, akik Baross Gábor lába előtt dekkolnak. Az egyikük egy kedves arcú lány, tizenéves lehet, a másik három fiú idősebbnek látszik. Isznak, s közben beszélgetnek. Hallgatom diskurzusukat, míg egyszer csak egyikük így nem szól:
– Te, ki ez, aki alatt ülünk?
– Nem tudom, nincs rá kiírva semmi, csak az, hogy ’Baross’. – válaszolt egy másik fiatal, a többiek csak néztek, s helyeseltek. A kérdező körbejárja az amúgy szép méretű szobrot, majd visszatérvén csalódottan konstatálja, nem talált rajta újabb információt.
– F*szom, nincs rajta név… – S isznak tovább. Nyílván nem nézte meg rendesen a műalkotást, hiszen az oldalán található képek láttán egy történelmet egyáltalán nem tanult ember számára is nyilvánvaló lehet, ki volt s mit tett a Vasminiszter.
Elmélázok a látottakon-hallottakon, s gondolataim középpontjába a fiatalok tanárai kerülnek. Nevelőik, oktatóik számára karrierjük szégyenfoltjai, zsákutcái lehetnek ezek a suttyók. Sajnálom őket, s azon vacilálok, vajon a tanáraik voltak pocsékok, vagy ők voltak rossz nyersanyagok? Ki a hibás, s ugyan tényleg lehetséges, hogy leérettségizhet bárki így, hogy utána néhány évvel már Baross Gábor nevére se emlékezzen?
Miközben gondolkozom, megérkezik a jármű és beáll a megállóba. Felszállnak előttem a fiatalok, egyikük táskájára tűzve ott lobog a nemzeti színű szalag. (Most szégyelljem, hogy magyar vagyok?) Elindul a busz és elered az eső, s vele sírni kezd a Vasminiszter minden társával együtt... Könnyeik zöld hályogként lepik el fém testüket.
A képek kivételesen a budapest-photo.hu-ról származnak. A bronzból és mészkőből készült, 7,8 m magas, két mellékalakos szoborcsoportot 1898-ban Szécsi Antal készítette, a '70-es évek végén helyezték át jelenlegi helyére, korábban a pályaudvar főbejáratával szemben volt látható.
