Kibontott hajjal, édes illattal orromban, ízzel ajkaim között, mosolyogva bandukolok át a városon. Boldog vagyok. Csillognak szemeim szemüvegem mögött, ahogy nézem az embereket, ahogy látom az épületek apró kis díszeit, néha-néha örömömben felugrok, és egy-egy pocsolya felett így kelek át... Lobogó hajamra csak hullik a csendes eső, lassan ázik szemüvegem is, de nem baj, játékos minden csepp, ami rám esik. Aztán az Operához érek - a Tudományos Akadémiától indultam egyébként -, felsétálok a kocsibejárón és egy pillanatra úgy látom, egy lovaskocsi hajt fel velem szemben a bejárathoz... Ösztönösen félreugrom a szekér elől, ami nem is létezik, vagyis lehet, hogy létezett úgy százötven éve. Majdnem ráesem egy huszonéves lányra, nyílván bolondnak néz, de nem érdekel, bocsánatot kérek, "elnézést kisasszony", s megyek tovább mosolyogva. A felhőkből hulló függöny fátyolként borítja az Andrássy út végét miközben végigszáguld rajta szirénázva néhány fekete autó... Biztos fontosak akik benne ülnek és biztosan nem érzik azt, amit én. Az Oktogonon a körútra fordulok, a sárga százlábú helyett lóvasutat látok, a pacik nyerítenek, a valóságban persze csak a kocsik dudálnak. Még a lócitrom illatot is érzem, pedig nem is léptem kutyagumiba. Aztán megállok a piroslámpánál és nézem, ahogy az álló kocsik fényszórójában táncolnak a cseppek. Olyan vidámak! Nem igaz, hogy a felhők szomorúságukban sírnak...
Tovább indulok és arra gondolok, szép nap volt a mai. Találkoztam Valakivel, akit rég nem láttam, és megismertem másvalakit, aki láthatóan nagyon örült annak, hogy megismerhet... (Majd talán elmesélem ezt, mosolygós történet.) Csak azt sajnálom, hogy az eső kimosta kendőmből azt a finom illatot...
