Nagyon különös film ez a Ház a tónál. Különös, mert egy csodáról szól, talán olyanról, amiről minden szentimentális lélek álmodik. Vannak, akik számára érthetetlen, mert szokatlan, ne lepődjünk meg ezen, századunkban kevesen szeretjük a súlyos érzéseket. Mondjuk úgy, a film a korunkban próbál elmesélni egy szentimentális levélregényt. Közönségfilmként unalmas, hiszen csak egy hajszál választja el attól, hogy "művészfilmnek" nevezhessük..
Izgalmas játék ez a tér-idővel, furcsa gondolat, vezetés és furcsa érzelmi kegyetlenség. Kicsit sajnálom, hogy nem eléggé kegyetlen. Kicsit sajnálom, hogy boldog végben fejeződött be, hogy a valótlanság valósággá vált, hogy az élet durvasága mesebeli csodává alakult.
Az utolsó jelenet végén oldozódik fel minden fájdalom, a sírás, a remegés, a beteljesületlen szerelem miatti beteljesült katarzis. Hogy mindaz amit átéltek a szereplők nem is volt talán, a gondolatok, hogy vajon csak egy, vagyis két lelkibeteg őrült látomásai lennének a levelek? Hogy az egész nem csoda, csupán átok, átok, mert úgy szerelmesek egymásba, hogy nem is léteznek valójában és az egész talán csak a képzelet játéka...
De a Hollywoodi rendező (és most ahogy olvasom sajnos az eredeti koreai film is így végződik) rövidrezárja az időhurkot és pont a legkegyetlenebb, legfájdalmasabb részt vágja a boldogság felé. Pedig, ahogy számos nagy film meghagyja a fájdalmat, úgy a Lake House után is remeghetne napokig a néző gyomra és sírva törhetne ki belőle minden bánata.
Nem így történik. Csupán visszhangzanak az ember fejében a gondolatok, mondatok, idézetek. Leírok néhányat, talán érezhetőbb a film témája.
Mi van, ha úgy éljük le az életünket, hogy senki sem vár? Vagy ha vár is, mi van, ha nem ebben az időben, nem itt, ahol élünk? Mi egyáltalán a várás? Van-e értelme egyáltalán várni valakire, hiszen ez az élet bármelyik percben véget érhet...
Összességében nagyon közel van érzelmekben, szépségben a Bábokhoz vagy akár az Elemi részecskékhez, a két kedvenc "kikészülős" filmemhez, melyek hasonlóan a beteljesületlenség, az érzelmi ellehetetlenülés témáját tárgyalják. Csak az az apró happy end választja el őket... Nem baj, gyönyörű mozi ez így is.
Köszönöm, hogy megmutattad... Örülök, hogy valóság vagy.
