Állok a város szívében. Zajlik alattam a Duna... Nézem ahogy ezernyi apróság, az emberek fel-alá cikáznak. Ők sem többek Erdőm hangyáinál, szorgosak, dolgoznak, építenek, rombolnak. És sosem állnak meg gyönyörködni. Tekintetem a távolba mered, oda, ahol az úszó jégtáblák felett Hegyek tornyosulnak. Csak a Hármashatárhegy tornyának pislogó fénye töri át a fagyott ködöt. Remegek, mégsem fázom. Nem a hideg teszi ezt velem.
Így állok a híd közepén, a világ közepén a világ számára láthatatlan senkiként akkor is, mikor egy sirály száll el előttem. Egy kecsesen ívelt kör után ismét felém repül s lepihen mellém a korlátra. Lassan odafordítom fejem, Ő is felém tekintetét. Nézzük egymást csendben. Egyikünk sem szól hallhatót. Némaságban mesél nekem messzi vizekről, Égről, kalandokról... Egy futó vet véget együttlétünknek, közelettével a Sirály is távozik.
Még mindig viszhangzik bennem, s érzem arcomon szárnyának szelét. Itt vagyok a Földön, csodák közepette... Innen csodálom Égi rokonaim...
Nem vagyok egyedül.
"A Csillagok ugyanúgy fénylenek a Tengeren, mint az Anyaföldön."
