A teremben csend van, csak egy kiégett neon pislant néha. Pitty-pitty-pamm, hallatszik. A szoba mondhatni üres, bár nyolc lakója van, mégis csak hárman vannak bent. Ketten.
A bejárat melletti ágyon egy első pillantásra ruhakupacnak látszó valami van. Az ember szeme sarkából olyan, mintha néhány összegungyurgatott ágynemű lenne, hirtelen csak a feliratot ismeri fel (Károlyi Sándor kórház), a formát nem. Majd mikor ráveti tekintetét borzalmas fájdalommal nyilal belé a felismerés. Nem lehet nem remegni.
A kórterem ajtajától jobbra lévő ágy közepén Marika (nevezzük így) fekszik lepedőbe bugyolálva. Békésen, mozdulatlanul, élettelenül. A lepedő formájából látva akár egy bábú is lehetne, semmi nem mutatja, hogy valaha életteli testet fed. Nyugodt, mozdulatlan, rideg. Várja, hogy jöjjenek érte, s elvigyék. Az öreg néniktől, a kórterem többi lakójától, akik a folyosón várnak meg tudom, már fél három óta halott. Mikor a mondatokat jegyzetbe vetem öt óra van. Kettőkor stabilizált állapotban helyezték a terembe, fél háromkor tüdőembólia lépett fel, az orvosok-ápolók negyed órán át küzdöttek érte. „Tették, amit tenni kell, de nem tehettek semmit. Most várni kell valamennyit míg elmozdíthatják.” – mondta az egyik lábadozó beteg.
Eszembe jut, mikor utoljára feküdtem kórházban: akkor is meghalt mellettem valaki, Rózsa Bandi bácsi. Na, nem a betyár, bár a kisöreg is elég derék volt. Igazi jó humorú, kedves bácsi. Mikor jött a nővér éjszaka megkérdezni, hogyan érezzük magunkat, s miért virraszt a Bandi bácsi, azt mondta minden rendben, nem fáj semmije. Egy-két órával később belső vérzés következtében meghalt, kezében egy fiának címzett levelet szorongatott.
Belgyógyászat. Kórház. Lepedő...
