A messzi Japánban él egy kedves kis állat, a Tanuki. Hasonlatos a rókához, csak kisebb, a farka kurtább és vörös helyett szürke színű. Kedves állatka, a japánok nagyon szeretik – több népmese, monda és vallási történet fűződik hozzá. Mi európaiak csak nyestkutyának hívjuk.
Az egyik mesében egy kis Tanuki télvíz idején a csikorgó, hideg időben bóklászott egy sűrű cipruserdőben. Hajléka nem volt, nem talált helyet, ahol meghúzhatná magát így teljesen átfújta a süvítő szél, didergett, fázott szegénykém. Reszketve bujkált a fák között, amikor végre egy messzi „templomot” (szentélyt, kis Toriit) pillantott meg, s nem mesze ettől egy kis kunyhót.
A Tanuki / Nyestkutya. Forrás: wikicommons
A barátságos házikóban egy jámbor remete lakott, jószívű, bölcs ember volt. Meleg szobájában ült éppen, buzgón imádkozott az izzó szenes edény mellett, mikor egyszerre gyönge kopogást hallott. A kopogtatás megismétlődött. „Biztos egy eltévedt, szegény vándor lehet.” - gondolta magában, s indult is ajtót nyitni. De milyen nagy meglepetés érte, mikor látta, hogy az eltévedt utas egy kis didergő Tanuki!
Istenek teremtménye ez a kis lélek is, miért ne adna neki hajlékot, élelmet, menedéket? Gondolta hát, s beengedte a cseppnyi kis lényt ajtaján. A Tanuki belépett a házba, s odatelepedett a szenes edény oldalába. Jól lakott hallal, s oly fáradt volt, hogy evés után nyomban elaludt. A remete örömmel nézte a békés állatot.
Reggel a Tanuki megköszönte a szíves vendéglátást majd elbúcsúzott gazdájától. A remete jól mulatott a ritka vendégen. Este azonban ismét kopogást hallott ajtaján, újra beköszöntött hozzá a kis jövevény. Ahogy előző este is, menedéket kért és vacsorát. A remete örömmel osztotta meg vele, amije volt. Így történt ez minden nap, míg tavasz nem lett.
Tavasz első reggelén a Tanuki így szólt gazdájához:
-Az én hazám az Erdő, ott lakik az egész atyafiságom, s most már ott is meg tudom szerezni az élelmemet. Télire azonban visszajövök.
-Gyere visssza, bármikor szívesen látlak. Amim van, tied is.
Elmúlt a tavasz, el a nyár s az ősz is, dér csillogott a cédrusfákon, fehér hótakaró borult az erdő pázsitjára, viharok rázták a fák koronáit. A kedves jövevény ismét megjelent a kunyhó ajtajában, s eltöltötte gazdájával a telet. Tavasz ébredésén a kis állat így szólt a remetéhez:
-Van-e valami kívánságod,?
-Volna egy kívánságom, de úgyis hiábavaló. Szeretném, ha holtom után is szép sírboltban pihenhetnék. De sok pénz kell ehhez, három rög arany, s ennyit én soha elő nem teremthetek. - Mondta a remete. Látván hogy a Tanuki egészen elkomorodott, így folytatta: - Miért bánt ez téged? A vágyam a hiúságból fakad, s szégyenlem is érte magam! Minek a sírbolt, hiszen a jó cselekedetekkel kell inkább emléket állítani magunknak.
Elgondolkozott ezen a Tanuki, aztán megköszönte a téli menedéket, élelmet és elbúcsúzott azzal az ígérettel, télen visszatér. Elmúlt a tavasz, a nyár, ősz, s ismét zord tél lett. Elnéptelenedett az erdő, a mező, a remete meleg szobájában várta barátja feltűnését. De hiába, múltak a téli napok s nem kopogtatta senki az ajtót. Egész télen nem jött a kis állat, a következő és az azutáni télen sem. Pedig a remete nagyon várta, szerette volna újra látni. Talán valami kegyetlen vad ejtette el, vagy szerencsétlenül járt? A legrosszabbakra gondolt.
Aztán a negyedik télen egy zimankós este halk kopogást hallott a remete. Azon nyomban felugrott, hogy ajtót nyisson, s bizony, ott állt a kis szürke állat az ajtóban. A remete behívta öreg barátját, aki elégedetten kuporodott kedvenc helyére a tűz mellé. Mikor az ember arról kérdezte, merre járt, hol maradt el három télen át, a Tanuki így felelt:
-Utolsó találkozásunkkor elmondtad nekem, mi a kívánságod. Én elhatároztam, teljesítem azt, meg akartam szerezni a három aranyat, hogy illő temetésben lehessen részed. Jó vagy hozzám, én is szolgállak téged. Hallottam, hogy a Szádó szigeten a vízből aranyat lehet mosni. De hát az én lábaim kicsik és ügyetlenek, az arany meg ritka, így három teljes év kellett ahhoz, amire szükséged van. Íme, ebben a zacskóban van a három arany, fogadd oly szívesen, amilyen szívesen vendégül látsz engem.
A remete nagyon meghatódott a kis állat tettén.
Sado - forrás Hojo
-Nem fogadhatok el olyan ajándékot, melyet keserves munkával kellett megszerezned.
-Bátran fogadd el, én úgysem tudnám hasznát venni. A tűz és az étel pedig a te keserves munkád gyümölcse.
Erre világi aggodalmai támadtak az öregnek. Hiszen nem fogadhat el csak úgy ilyen nagy vagyont, a végén még lopással gyanúsítanák meg.
-Gyere velem a templom elé, hadd tudja meg az egész világ, becsületes úton, tőled kaptam, s ez a három arany nem más, mint a te hálád szerzeménye!
Így is történt, sokáig élt még a remete tisztességben, megbecsülésben. A Tanuki minden télen meglátogatta őt. A természet istenei és az emberek pedig sosem feledték el kedves történetüket.
Kadzusa-ya Iwazô: Tanuki no amiuchi és Tanuki no ôrai, 1842 körül.
A Tanukik a japán történetek gyakori alakjai. A rókához hasonlóan alakváltó lények, képesek különböző formát magukraölteni. Általában sanyarú sorsú embereknek adják ki magukat, parasztoknak, koldusoknak, szegény szerzeteseknek. A fenti történet a Japán mesék című könyv alapján íródott, néhol helyesbítve.
Különös, hogy mennyire sokféle Tanukit ábrázolnak a történetekben - ebben a könyvben és a többi japán mondavilágból származó írásban. Egyik történetben az önzetlenséget, másikban a kapzsiságot személyesítheti meg. A ravaszságot és az ostobaságot egyaránt, nincs ráhúzva egy sablon...
Egyébként Tanukit látni nagy tisztesség, szerencsét hoz. : )
