Nem nyers, mint egy dokumentumfilm, mégis igyekszik megmutatni a nyomornegyedek minden szörnyűségét. Láthatjuk, elszánt maffiavezérek milyen sokféle módon zsigerelik ki az árvákat, bőrünkön érezhetjük az etnikai tisztogatás minden ütését, orrunkban érezhetjük a pöcegödör szagát – pedig a film nem törekszik olyan megdöbbentésre, mint a Másik Bolygó (magyar dokumentumfilm, 2008). Hiába, játékfilm ez, s nem valóság. Csak kicsit valóság, épp annyira, hogy befogadható legyen egy könnyelmű nyugati néző számára, aki csak szórakozásra vágyik. Nem szól ez globalizációról, nem rágja körbe a szegénység témáját, csak megmutatja őket egy mesebeli történetben.
Slumdog Millionair - színes, felíratos angol-amerikai-indiai filmdráma, 2008. forrás: Pathé
Ez a film a csodáké. Nem a kollektív, világmegváltóké, hanem az egyéni csodáké. Olyanoké, amelyek hitet adhatnak az 1,1 milliárdos India több százmillió éhezőjének. Csak egy-egy pillanatra érez a néző megdöbbenést, akkor, mikor egy békés délutánon egyszer csak porrá égetik a nyomornegyedet, vagy mikor éhbérért csalásra veszik a gyerekeket. Mikor könyörtelenül elárulják egymást a testvérek s mikor az egymásra találás pillanatában erőszakkal szakítják szét a szerelmeseket.
A sors filmje ez. Mindegy, hogy Allah vagy Krisna írta a szereplők sorsát (a főszereplők muzulmánok), minden eseménynek oka van, minden a végsőkért történik. Dráma, társasdalom ábrázolás, szerelmi történet, ki tudja mi ez. Izgalmas személyiségfejlődéseknek lehetünk tanúi, főleg a vagány, féktelen testvér személye változik meglepő irányba. Azonban minden szörnyűség feloldódik a film végére, a befejezés elmossa a borzalmakat, s az egész egy hihetetlen csodává folyik össze... Csak ritkán, mint hajszál a főzelékben, oly váratlanul bukkan fel az egyik kikapart szemű kisfiú arca az ember emlékezetében...
Mint mondtam, ez a film a csodák filmje. Két ember csodájáé, nem milliárdoké...
