Ülök a számítógép központban és nézem ahogy a Budai-hegység mögött eltűnik a Nap. Miközben azt olvasom, hogy szövetekvivalens detektorokat kell alkalmazni a külső dózis méréshez, szétfeszít a vágy, hogy kibújjak az egész alól és végre az Erdőmben sétáljak. Lassan minden levél lehull, és idén nem láttam hétről hétre, hogyan vetette le nyári zöld ruháját a természet... Hiányzik.
És az erdei házikóba is hogy visszavágyom! Bizony, jó lenne egy hét szünet nekem is -nálunk nem volt -, amit egy kis, csendes, természetközeli helyen tölthetnék a Kis Zöld Tündérrel. Meg a jegyzetekkel, és az irandó tanulmányokkal. De tényleg így érzem, hogy sokkal nagyobb motiváció és alkotókedv vagy -erő lenne bennem, ha nem ezer dolog zúdulna egyszerre a nyakamba, s ha egy kicsivel természetesebb környezetben kellene gondolkodni és a közelemben lenne valaki, aki segít. Kicsit szakmailag is, de leginkább a mosolyával. Vajon tényleg jobban menne a tanulás és a munka így? Biztos vagyok benne.
De a cudar valóság ez a terem, ahol negyvenből most csak tizenkét gép fújja magába a levegőt, tizenketted magammal kattogunk a billentyűzeten a pislogó neon alatt. A Petőfi hídon sok tucat autóval együtt épp két villamos zúg keresztül. Körülvesz a város idegen zaja. Nincs kihez szólnom, sőt, nincs kire néznem, csak a monitorra. Ő is csak azt mondja nekem: "Az abszorpciós együttható energiafüggése legyen azonos a detektorra és a testszövetre."
