Egy régi jegyzetféleség, mai városi utazásom után újra elővettem.
Milliónyi apró fény - fentről csak ennyi látszik a városból. Mint egy penészgomba jellegzetes fonalas terjedése, vagy egy levél félresikerült erezete. Akár egy fraktál. Ez vagyunk mind. Fények az éjszakában, zajok a távolban.
Tesszük a dolgunk, iszunk, eszünk, szerelmeskedünk mint bármilyen ivarral megáldott élőlény, formáljuk a világot, magunkat, egymást, mint senki más. Dolgozunk, keresünk, hogy jólétet biztosítsunk magunknak, pedig azt sem tudjuk, mire van szükségünk, mert mindig találunk valamit, ami elengedhetetlen életünkhöz. Kikiáltjuk magunkat szegénynek, teleöntjük a sajtót arról, milyen rossz nekünk, miközben milliárdok vágynak arra, ami számunkra adatott. Olyan gazda(g)ságra, ami körülvesz minket. Béke, étel, tiszta víz, modern technika, villámgyors kommunikáció, de mi nem értékeljük eléggé egyiket sem. Ahelyett, hogy összetennénk kezünket: annyi utunk van, hogy eltévedhetünk, annyi vizünk és élelmünk, hogy belefulladhatunk csak ülünk a buszon és szídjuk a világot. Szídjuk a többieket, hogy merészelnek élni. Etnikumra, állampolgárságra való tekintet nélkül (vagy éppen tekintettel), miközben annyira nem becsüljük a saját, de legfőképp szüleink, nagyszüleink munkája által felépített világot, hogy megvédjük a romlástól. Például a rongálástól. Nyitott szemmel végignézzük, ahogy szétfirkálnak villamosokat-buszokat, sajnálkozunk a dolgon, szomorkodunk az illegális hulladéklerakás miatt, de tenni ellene, nem, az nem a mi dolgunk.
Zavar minket? Nem. Nem eléggé? Mikor éri el vajon széles körben a lakosság ingerküszöbét mindez? Mikor jut vajon el a politika szintjére, hogy a komoly, számszerűsíthető, több tíz milliárdos probléma ellen való kűzdelem létfontosságú? És vajon fogja érezni bámikor is a lakosság, hogy ezt a hatalmas összeget az ő adójából veri, firkálja szét ez a pár tucat suhanc nap mint nap?
Mikor jut el oda a magyar lakos, hogy ha eldobja a cigicsikket az utcán az ő pénzéből takarítják fel? Hogy össze kösse a költségeket saját pénztárcájával, felelőséget érezve jövedelméért? Hogy talán, ha megakadályoznánk milliós károkat, juthatna pénz az ingyentankönyvre, az iskolatejre vagy a könyvtárakra? Társadalomban élünk. Köztársaságban, amit saját jövedelmünkből tartunk fent. Elvárjuk a tökéletes jólétet, de mi magunk akadályozzuk meg beteljesülését... Csak vigyázni kéne saját, közös értékeinkre.
