Hihetetlen, mennyire zajos itthon. Hihetetlen, hogy nem érzem magam úgy otthon itt, mint ahogyan a Pusztán, s az, ahogy minden ott átélt élményem után átrendeződnek bennem dolgok. Mint egy drog, úgy hat rám, kvázi azonnali függőséget okoz - ha ott kell hagynom, hiányzik és napokon át töröm magam rajta. Aztán egy-két hét, némi elvonási tünetek és ismét visszaáll bennem a rend, mikor csak néha-néha, elvétve gondolok a meztelen lábujjaim közül gőzölgő kakukkfű illatra, a mohára, a hideg belvízpocsojás végtelenségre, a bölömbikák kilométer távolságban zajló beszélgetésére és a vicces sapkás fazekasmanóra. (Igen, igaz, hogy Hortobágyon először voltam, de a Kunság, a Hajdúság és a Bakony pusztáit, sztyeppéit már megjártam párszor). Egyedül a végtelenben, együtt a természettel. Éltet.

Helyette ez van: hangzavar, tömegnyomor, kötelességek teljesítése. Befele fordulás ill. saját magam megismerése helyett a külvilág tanulása és annak vissza/átadása, mások meggyőzése, ésatöbbiésatöbbi. Hétköznapok...

Jó lenne, ha néha megállhatna az idő, és egy-egy pillanatot tovább élhetnénk... csak egy kicsit, olyankor, amikor nem kell, felesleges foglalkozni semmivel, csak a gyönyörrel, magunkkal, teher nélkül, csendben, nyugalomban... 

Igen, egy ilyen kép nagyon elcsépelt vagy giccses képeslap tud lenni, ha nem élted meg és nem mászkáltál érte még ha esett is... : )