Néha megesik egy-egy találkozás olyan pillanatokban, amikor nem számítana rá az ember. Például amikor a villamosmegállóban áll szürke esőtől vizesen, kissé elkeseredetten. Vár egy másik járműre mint ami beáll és elszalad előtte valaki, egy ismeretlen, akit mégis ismer, akivel tudja, hogy még sosem találkozott az elmúlt 22 évben, mégis érzi, hogy ismeri. Elszalad előtte, ránéz, köszön, felismer-felismerik, de hogy hogyan és honnan, nem tudja egyikük sem, csak mosolyognak tudva, hogy valaha valahogyan egész biztos(talán) ismerték egymást. A villamos kifut, elindul a sűrű budai villamos-vonalhálózaton, a találkozás eltűnik - csak egy valótlan villanás volt az egész.
Mikor megtörtént ma velem, megkérdeztem velem lévő szaktársam, ő is látta-e az eseményt, tényleg ott volt, tényleg köszöntünk egymásnak? Vagy csak az álmosság és az analitikától való undor hitette el velem mindezt? Azt mondta nem figyelt. Nehéz megmagyarázni, de ilyenkor tudom, hogy nem én vagyok a lukasfejű és tényleg egy "ismeretlennel" futottam össze, nem pedig valakivel akivel hetekkel-hónapokkal ezelőtt találkoztam. (Sokszor előfordul velem, hogy olyanokkal futok össze, akikről fogalmam sincs kicsodák, holott tudnom kellene.)...
Történnek néha ilyenek.
