"Az utazó idegen városba vetődvén körül se pillantson, hanem mindenek előtt igyekezzék a főtérre, s foglaljon helyet egy kávéházban; nyáron a kerthelyiségben vagy a teraszon, télen az ablak közvetlen közelében, s rendeljen kávét. Ennyi az egész. Most már nincs egyéb tennivalója, mint elszopogatni az italt, s közben nézelődni.

 Az ízlelőszervek föltérképezik a sűrűséget s az alapanyagot: babkávét, tüsténtkávét avagy pótkávét tettek-e elébe, s azoknak mely fajtáját? Kaptunk-e kiegészítőül tejet, tejszínt, tejport, cukrot, szaharint, s ha igen, mennyit és milyet? Mi a víz s a szárazanyag örökkön örökké helyszínenként és koronként változó aránya? Ha sok a víz, mi mondható a szóban forgó vidék csapvizéről: kénes, klóros, vasas, zamatos? A szaglószervek beszívják, s szakértően osztályozzák a feketeleves illatát, hiszen egy illat is óh, mely beszédes! Törökös-e a kávé, s ha igen, mennyi alján a zacc? Géppel készítik-e, annak rendje-módja szerint, vagy szemérmetlenül, a melegvizes csap alá nyomott pohárral? Súlyos fekete csöpp vagy híg barna lé? Gyűszűnyi fajanszcsészében tálalják, hosszú talpas üvegpohárban vagy alig elmosott fröccsöntött bögrében? Mennyi kérdés, és mennyi lehetőség! a kávéivó pedig csak ül a főtéren, s ízlelgeti az innivalót, míg szeme előtt föl-alá hullámzik a népség, minek mindennapi kenyere, beszélgetéseinek megízesítője, a helyi ploretariátus reggeli hörbölni-, a helyi burzsoázia délutáni szürcsölnivalója, a helyi értelmiség munkaeszköze, a helyi diákság vizsgaéjeinek védőitala, a helyi alacsonyvérnyomásúak gyógyírja, a helyi magasvérnyomásúak gyilkosa éppen azon kávé, mit ő szopogat. S az utazó arra gondol: vajon kerülhetett volna-é közelebbi viszonyba a helyiekkel másként, mint éppen kávéjuknak megízlelése révén? S a válasz nem, ezerszer is: nem.

 Azzal felpillantottam a fekete tükröcskéből, s fülén ragadtam az ibriket, számhoz emeltem azt.

- Pfuj! - mondottam azután, sebesen visszaersztvén csészémet tányérjára..."

Békés Pál: Érzékeny utazások Közép-Európán át