Kicsit így érzem most magam, mintha a Holdvilágároknál mennék fent a szurdok tetejében, a szakadék szélén, egy-két rossz lépés, és lezuhanok. (Jujj de jó, szombaton tényleg ott leszek! Végre, erdő, nyugalom...). Szóval a közelmúlt eseményei kicsit megviseltek, viszonylag rossz időpontban ért a vonatbaleset és a vörösiszap sztori engem, plusz ott van az egyetem felől jövő nyomás, főleg.. a matematika. Utóbbitól enyhén kikészültem most, teljesen rámült egyfajta pánik, nem birok tanulni, ülök felette, olvasom, de nem értem, nem látom, csak azt, hogy ülök a teremben egy lap felett és mint eddig oly sokszor, csak firkálok a lapra értelmetlen hülyeségeket, aminél még az is több pontot érne, ha haikukat vagy verseket vésnék a tanárnak. És magam hatodéves bsc-sként.
Eközben persze ott van csomó minden, amit csinálok, ami (többé-kevésbé) megy és sikert okoz, a humusz, az újságcikkek, ma volt rádiós stábértekezlet, mindjárt indul egy rovatom egy webmagazinnál, holnap tartok órát a volt sulimban, jövőhéten önképzőkört, dec.1-én előadást az egyetemen egy kurzus keretében, és a zöld körben is viszonylag stabilan mennek a dolgaink. De leginkább a TDK köt le nagyon, legszívesebben egyedül ezzel az egy dologgal foglalkoznék a napokban, a témát is sajátomnak érzem és szeretem, ráadásul nem is egyedül dolgozom rajta, hanem egy nagyon szórakoztató szerzőtárssal. Szóval voltaképpen nem kellene ilyen rosszul éreznem magam, ha nem nyomná rá mindenre a bélyegét a matematika miatti feszültség. Csak legyek már túl péntek 14 órán, történjen akármi, menjek át, én próbálok tanulni, próbálok, de nem megy, most ez nekem nem... remélem csoda történik holnap. Muszáj annak történnie, ez az egy napom van hátra megérteni ezt az egészet. Lassan már az sem érdekel, hogy hatodéves bsc-s leszek, csak ne készüljek ki ettől a hülyeségtől, nem érdekel, hogy talicska trágyának fognak gondolni csak én ne gondolnám magam annak emiatt...
