Made in Pécs. Fiatalos, laza, stílusos magazin jellegű újság, ami úgy mutat fricskát napjaink társadalmi változásainak, hogy nem arról ír, milyen marhaságokat műveltek megint döntéshozóink. Az A/5 méretű magazin februári számában fánk recepteket olvashatunk, de bemutatásra kerülnek Pécs "hősei" is. Zenei élet, filmek, kulturális finomságok mellett egy utcai szociális munkással készült interjút közölnek, amely akár a Fővárosban is készülhetett volna. "Ez nem egy kifejezett sikerszakma" - mondja Gábor, az utcás, én szürcsölök egyet a Fröccsömből és tovább olvasom a kiadványt. Közben megérkezik egy szemüveges férfi, rövid nadrág, kötött pulcsi, hosszú zöld zokni és félcipő. Odakint minusz kettő, de a hosszú szőrű golden retrieverrel együtt hihetetlen bűbájosan mutatnak. A kutya nagyon engedelmes, úgy tűnik gazdájával együtt törzsvendégek a Nappaliban, amint bejönnek megtalálja helyét és lefekszik. Illedelmesen vár, s farkát csóválja míg gazdája a pultosokkal cseverészik.
A bútorok régiek, de jó állapotban vannak, a fal meggybordó színű, akár csak káposztásmegyeri panelszobám. Hosszúlépésem bio-olaszrizlingből van, pedig ehhez képest ugyanannyiba került, mint egy lepukkant egyetemi kocsmában Budapesten. A hely, ahogy múlik az idő, egyre pezsgőbbé válik: párocskák, baráti társaságok térnek be, csevegnek érettségiről és munkahelyi gondokról. A bicajos futár csak egy gyümölcslevet dob be, merthogy az is van, bag in boxszos termelői, körte, őszi, homoktövis (!), feketeribizli, sütőtök, és a legbrutálabb cékla. Gondolkodom rajta, hogy kipróbáljam.
Ismét egyedül utazom, bár ez most nem is utazás, inkább csak első érintkezés új egyetemi városommal. Gyakorlatilag senkit nem ismerek itt, és ezért bár a nyelvet értem, mégis úgy érzem magam, mint mikor egy külföldi városban mászkálok egyedül. Egy dologban biztos vagyok: felüdülés Pécsett lenni a szürke budapesti napok után. Bár néhányan azt mondják róla, "alvó város", amit eddig láttam, rácáfol erre. Arányaiban sokkal több ember próbál egyedi, vagy legalábbis a megszokottól eltérő stílust kialakítani, s itt nem a pesti divattiszacipő-lemeztáska próbálkozásokról van szó: lásd például a fenti, goldenes férfit. Nem véletlen talán (vagy pont nekik köszönhető?), hogy a Kispál és a Borz, vagy a 30Y is innen indult. Több fiatalos kocsma, mint például a hosztelem aljában lévő Nappali minden nap hajnali kettőig tart nyitva, falaikat minőségi fényképek, festmények díszítik, és a téli hidegben is melegen fogadják a betérő idegent.
Betérő idegen. Kicsit úgy érzem magam, mint egy Tavernában megszálló utazó, aki csak egy kis időre pillant be a helyi közösség életébe. Valaki, aki belekóstol a hétköznapokba, aki a friss, ropogós húsos bureket a téren egy padon ülve majszolja és azon gondolkozik, hány embert büntethetnek meg az éppen kirajzó parkolási ellenőrök. Valaki, aki egy református templom mellett elsétálva belefülel a helyi kántor gyakorlásába, és mosolyogva gondol arra, éles "fellépésén" már biztosan nem fog félreütni. Valaki, aki háta mögött hagyta hétköznapjait, munkáját, életét, de mégsem, mert édeskés izgalommal gondol arra, miként alakulnak a dolgok odahaza.
Lassan megtelik a hely, én pedig már a Hárs pincészet olaszrizlingjéből, és apró buborékokból álló szódából készült "sportfröccsöm" iszom, amely a szájki szőlőhegyen beért szőlőszemek minden zamatát tükrözi. Újságírói és marketing közhely, de igaz, tényleg érezni a napfény érlelte telt szőlőszemek finom ízét.
A 100%-os céklalevet pedig lehet, hogy még kipróbálom. Fene se tudja.
