Fűszál a betonban...

Egyre több vállalat jön rá arra, hogy jó üzlet a karitatív álarc. Nem elég, hogy pozitív színben tűnteti fel magát a vállalat, de még reklámnak is marha olcsó. Nem tudom, hogy idén hányadik "lájkolj egy nagyot és adunk egy szaloncukrot" vagy "adunk egy forintot" vagy adunk akármennyi akármit a rászoruló gyerekeknek kezdeményezéssel találkoztam a fészbúkon - kövezzetek meg, de ezt kicsit visszásnak tartom. A lájkolással alapvetően reklámhordozók leszünk, épp úgy mint egy kólás papírpohárral, amit az egyetemi büfében vett tea szürcsölése közben akaratlanul is mutogatunk cimboráinknak. Sőt, ez esetben még azt az üzenetet is eljuttatjuk hozzájuk, "ez a vállalat nagyon derék", mi több, mi magunk súgaljuk, hogy jó a vállalat imázsával tetszelegni. Mindezt tesszük azért, hogy segítsünk valakiken - pedig igazából nem a rászorulókon segítünk ezzel, hanem a vállalaton - megadjuk neki saját adataink egy részét és a jogot, hogy üzenetüket, a róluk szóló üzenetüket arcunkba és ismerőseink arcába nyomják.

Ez persze csak magánvélemény, minden adomány fontos, de néha jó lenne elgondolkoznunk azon, mi vezetett ide, ahol vagyunk... 

(és most nem is említem, hogy az elmúlt hetekben egy uzsorakamatos pénzügyi szolgáltató adományozott használt számítógépeket az Országos Mentő Szolgálatnak - csodálkozom, hogy nem valamelyik Családok Átmeneti Otthonának vagy Családsegítő szolgálatnak adta őket. )

eljött hozzánk a sajtótájékoztatóra csütörtök délelőtt a Felvonulási téren lévő Mikulásgyárba. Zseniális alak volt, hihetetlen jó szakállal és humorral, nagyon jól bánt a gyerekekkel és sok sajtós kollégával ellentétben értelmes kérdéseket tett fel nekünk, mikor a színfalak mögött beszélgettünk. A gyárban hihetetlen jó a hangulat - hiába szakadunk meg a munkától a hétvégi napokban, mert annyi adomány érkezik, hogy mozdulni nem tudunk tőle, vagy "unatkozunk" fél napokat hétköznap, amikor kisebb az adományozó-kedv, munka közben folyton jönnek a lökött megjegyzések, a vidám szituációk és a mosolygásra kéztető ajándékok. A munkák elég sokfélék: dobozokat kell hajtogatni-ragasztani, hogy legyen mibe pakolni, szortírozni kell a beérkező adományokat, le kell zárni a dobozokat, felcimkézni őket, teherautóra pakolni, adminisztrálni, mosolyogni, integetni gyerekeknek és felnőtteknek - sorolhatnám még.

Tegnap összesen hat teherautó ment ki csak a felvonulási térről - ezen kívül 13 másik helyszínen folyt az adománygyűjtés, - plázákban, ott remélhetőleg több élelmiszer jön be, mint nálunk, mert ugyan sok élelmiszer érkezik, de a legtöbb ajándék inkább játék és plüss. Pedig a tartós élelmiszer lenne a legfontosabb - sok gyereknek egy meleg vacsora is óriási ajándék lenne Szenteste. Jómagam két teherautót pakoltam tele, jelentem, izomlázam van, de a derekam nem fáj. :)

 Pakolás a Magyar Posta teherautójára - Harangozó Jannette felvétele

A karitatív tevékenységnek alapból van egy sajátos, mondhatni varázslatos hangulata, de mostani és korábbi vöröskeresztes tapasztalataim alapján mondhatom, egy igazán jó csapat dolgozik a budapesti szervezetnél. Nem csak arról van szó, hogy jó a hangulat, de a VK-smunkatársak ugyanúgy kiveszik a részüket mindenben, mint mi önkéntesek, gyakorlatilag "egyenrangúak vagyunk", egyáltalán nem leereszkedőek, és megdicsérik az embert, ha van miért, szóval bár pénzzel nem jár az ilyen munka, elismeréssel és jó élményekkel igen. Ugyanezt tapasztaltam egyébként több más szervezetnél is, ahol önkéntesként dolgoztam-dolgozok (főleg Humusz és TVE).

A Mikulásgyárban legközelebb péntek délután leszek, de ha minden igaz, kint leszek szombaton délután és vasárnap egész nap is. December 19-éig várunk szeretettel minden adományt: élelmiszert (lisztet, cukrot, sót, darákat, konzerveket, instant porokat), édességet, plüssöket, játékokat, könyveket, ruhákat.

...vonaglás, állás, figyelés egy koncerten, amiből semmi nem marad meg, csak valami ritmus-féle, se képek, se hangok, csak a tudat, hogy volt.

...éjszakai buszozás - csak ülni a szekéren, nézni ki az ablakon, nem figyelni a mellettem zajló balhéra, sem kislányra, tenni egy kört a 914-esen, mert nincs hova menni, de menni kell valahova.

...fekvés a fürdőkád meleg vízében míg kihűl és le nem ég a félig leégetett mécses.

...blogolás az éjszaka végén, egy másik nap kezdetén, de nincs mit tenni, aludni lehetetlen, de azért...

...hasonfekvés, és a szomszéd ház figyelése, míg ki nem világosodik és meg nem csillan a nap első sugara rajta.

Kányádi Sándor

Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén

ki gyújtja s oltja csillagod

csak az nem fél kit a remény

már végképp magára hagyott

 

én félek még reménykedem

ez a megtartó irgalom

a gondviselő félelem

kísért eddigi utamon

 

valaki jár a fák hegyén

vajon amikor zuhanok

meggyújt-e akkor még az én

tüzemnél egy új csillagot

 

vagy engem is egyetlenegy

sötétlő maggá összenyom

s nem villantja föl lelkemet

egy megszülető csillagon

 

valaki jár a fák hegyén

mondják úr minden porszemen

mondják hogy maga a remény

mondják maga a félem

 Ma 12 órakkor eldől, hogy milyen hosszú lesz a bsc-s életem ezen az egyetemen. Ha tehetitek, kérlek gondoljatok rám pozitív kontextusban! :) Aztán piac, és eltűnök a térképről az Erdőbe két és fél napig. Emailt írhattok, de nem fogom olvasni hétfőnél korábban.

Kicsit így érzem most magam, mintha a Holdvilágároknál mennék fent a szurdok tetejében, a szakadék szélén, egy-két rossz lépés, és lezuhanok. (Jujj de jó, szombaton tényleg ott leszek! Végre, erdő, nyugalom...). Szóval a közelmúlt eseményei kicsit megviseltek, viszonylag rossz időpontban ért a vonatbaleset és a vörösiszap sztori engem, plusz ott van az egyetem felől jövő nyomás, főleg.. a matematika. Utóbbitól enyhén kikészültem most, teljesen rámült egyfajta pánik, nem birok tanulni, ülök felette, olvasom, de nem értem, nem látom, csak azt, hogy ülök a teremben egy lap felett és mint eddig oly sokszor, csak firkálok a lapra értelmetlen hülyeségeket, aminél még az is több pontot érne, ha haikukat vagy verseket vésnék a tanárnak. És magam hatodéves bsc-sként.

Eközben persze ott van csomó minden, amit csinálok, ami (többé-kevésbé) megy és sikert okoz, a humusz, az újságcikkek, ma volt rádiós stábértekezlet, mindjárt indul egy rovatom egy webmagazinnál, holnap tartok órát a volt sulimban, jövőhéten önképzőkört, dec.1-én előadást az egyetemen egy kurzus keretében, és a zöld körben is viszonylag stabilan mennek a dolgaink. De leginkább a TDK köt le nagyon, legszívesebben egyedül ezzel az egy dologgal foglalkoznék a napokban, a témát is sajátomnak érzem és szeretem, ráadásul nem is egyedül dolgozom rajta, hanem egy nagyon szórakoztató szerzőtárssal. Szóval voltaképpen nem kellene ilyen rosszul éreznem magam, ha nem nyomná rá mindenre a bélyegét a matematika miatti feszültség. Csak legyek már túl péntek 14 órán, történjen akármi, menjek át, én próbálok tanulni, próbálok, de nem megy, most ez nekem nem... remélem csoda történik holnap. Muszáj annak történnie, ez az egy napom van hátra megérteni ezt az egészet. Lassan már az sem érdekel, hogy hatodéves bsc-s leszek, csak ne készüljek ki ettől a hülyeségtől, nem érdekel, hogy talicska trágyának fognak gondolni csak én ne gondolnám magam annak emiatt...