Néhány hete a fotelben ülve a távirányító után nyúltam. A fotel karfáján van egy kis fehér vászonszütyű a távkapcsolónak, még Nagyi varta. Épp erre gondoltam, akkor is amikor az eszközhöz értem. Lefagytam, megnémultam.
Egy hajszál volt ott, a szütyő tépőzárába ragadva. Egy hófehér, fénylő ősz hajszál.
Ma Szolnokon jártam, ott, ahol elbúcsúztunk tőle. Furcsa véletlen, hogy az ártéri gáton épp ott történt, ahol a vörös jelzés kiérkezik a partra. Így március óta számomra nem csak a Tisza, hanem a piros csík túraútvonalak is különös szentéllyé váltak. Persze eddig is azok voltak, a Szőke Tisza, mint minden folyó, sárkány, és a piros is, mint minden út. Hiszen képzeljük el, milyen önzetlen teher az utaknak az a sok-sok vándor, akiket hátukon cipelnek? De valahogy ők másak, mint a többiek.
Sok emlékkel találtuk szembe magunkat az elmúlt napokban, a legmeglepőbbekkel, a legmeglepőbb helyeken. Van egy fiatalkori képe, ami ugyan monokróm, mégis jól látszik, milyen világos szőke haja volt. Pont olyan, mint amilyen ma a folyó. Valahol a környéken készülhetett. Alföldi lány volt, azon belül is tiszai. Szolnokra sem véletlenül került: egyik legnagyobb munkája ez a város, na meg fiatal korában élt itt egy jó darabot, a háborút is itt vészelte át.
Úgyhogy... Bárki bármit mond, hiába iparváros, nekem szép...
