Derült égből a villámcsapás, úgy jött, úgy súlytott le a maximum öt éves kislány, mikor apukája kerékpárján hátul ülve elsuhant mellettünk.
-Mondtam, hogy mérnök leszek. - szóltam kedvesemhez, és a következő másodpercben már a hátrafordult kislány mosolyát néztem. Nem értettem, mi történt.
-Te nem! - mondta arcomba a kis ördögfióka, úgy, olyan gonosz mosollyal, mint mikor azt mondja a homokozóban valaki más lapátjára, hogy "az enyém".
De igen! Vágtam rá határozottan, a kislány pedig csak távolodott, kacagását elnyelte a messzeség, még hallottam apja hangját, amikor leszídta, nem illik ilyet, én pedig ott áltam döbbenten... Van ilyen.
De igen!